A kisfiú, aki leradírozta az arcát

(Megjelent az Egyszervolt c. mesegyűjteményben, 2006-ban).

Történt egyszer, egy messzi városban, hogy egy kisfiú leradírozta az arcát.
Először csak az egyik szemöldökét tűntette el, és rém mókásnak találta a dolgot. Beállt a tükör elé, és nagyokat hahotázott furcsa ábrázatán. A szülei éppen nem voltak otthon, látogatóba mentek az egyik nagynénihez, és megengedték a kisfiúnak, hogy otthon maradjon egyedül.
A felnőttek amúgy is csupa értelmetlen dologról beszélgettek, csak elunta volna magát közöttük.
Később, amikor megint unatkozni kezdett, újra elővette a radírját, és leradírozta a másik szemöldökét is. Aztán a füleit. Kíváncsi volt, hall-e a fülei nélkül? Kiment a konyhába, a konyhaszekrényből elővett egy jókora lábast, és leejtette a földre, hogy nagyot csattanjon.

- Jé! – ámuldozott – lám, lám, fülek nélkül is milyen jól hall az ember!

És nagyokat ugrándozott örömében, hogy milyen jó mókát talált ki magának.
Majd visszament a tükörhöz, és tovább radírozott. Lassanként leradírozott mindent az arcáról, nem maradt más rajta, csak egy apró anyajegy az orra környékén. Ezt sem szerette, így hát azt is leradírozta gyorsan. Most már igazán nagyon különösen festett a tükörben. Egy darabig még elszórakozott magán, de aztán jobb ötlete támadt: megtréfálja az embereket az utcán.
Magára kapta a tavaszi kabátját, de sapkát nem vett fel, nehogy eltakarja a fejét, és kirohant az utcára. Éppen koradélután volt, a város tele volt sétálgató emberekkel, családokkal. A kisfiú hirtelen nagyon magányosnak érezte magát közöttük, és már éppen majdnem sírva fakadt, amikor mellette termett egy kislány. Nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, és nem lehetett tudni, honnan került oda olyan hirtelen. Közelebb lépett a kisfiúhoz, és alaposan megbámulta az arcát.

- De furcsa kisfiú vagy te! Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hol laksz? És hol vannak a szüleid?

A kisfiú először meglepődött, hiszen azt várta, hogy majd megijednek tőle az emberek. De úgy tűnt, senki sem ijedt meg tőle, csak komolyan és elgondolkodva nézték, mi baja lehet.
Ez kissé zavarba hozta.

- Szegény kisfiú! – törte meg egy együttérző anyuka a csendet – mennyit szenvedhetett, ha így elcsúfította magát!

A többiek nem szóltak, csak csendben álltak, közben egyetértően és szánakozva csóválták a fejüket. Ez még jobban zavarba hozta a leradírozott arcú kisfiút, aki kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Gondolta, rájuk ijeszt, így hát elkezdett dühösen fújtatni, hadonászni, vicsorogni (ez - fogak nélkül - igencsak nehéz feladatnak bizonyult). De az emberek csak jóindulatúan nevettek rajta, jobb esetben megmosolyogták, és megveregették a vállát.
Dühében beleharapott a kezükbe, és szélsebesen elrohant a közelükből, hogy ne is lássa őket. Az emberek akkor egy csapásra megfeledkeztek az együttérzésről, és felbőszülve futottak utána, esernyőket, botokat lóbálva felé. Szegény kisfiú alig tudott elmenekülni előlük. Felszaladt a lépcsőkön, és elbújt a szobájában. Fogai vacogtak és egész testében reszketett. Egyre inkább úrrá lett rajta a szorongás: hogyan fog visszakerülni az arcára az orra, szeme, szája?
Óvatosan kimászott az ágy alól, és elkezdte törni a fejét. Legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy ő maga rajzolja vissza a leradírozott arcot, de ez sehogyan sem akart sikerülni neki. Hiába rajzolt szemeket, orrot, szájat magának, a ceruza nem hagyott nyomot az arcán, akárhogy hegyezte, nyomta a bőréhez. Kétségbeesésében elővette a telefonkönyvet, és elkezdett keresgélni benne. Végignézte az „sz” betűs szavakat, talál-e benne olyat, hogy:
”Szemrajzolás”, de semmi ilyesmit nem talált. Aztán az „o” betű következett, majd az „f” betű, de sem „Orr-rajzoló”, sem pedig „Fül-rajzoló” cég nem volt benne.
Úgy tűnt, senki sem tud segíteni rajta, ezen túl arc nélkül kell majd élnie. Mit szólnak majd a szülei, ha hazaérnek? Uram Isten, mit fognak szólni? – rémült meg még jobban a kisfiú.

- Nem kellett volna leradíroznom az arcom, nem kellett volna! – kiabálta kétségbeesetten.

És akkor valaki halkan kopogtatott az ajtón. A kisfiú először nem merte kinyitni, sőt, gyorsan el is bújt az ágy alá, hátha a szülei jöttek haza. Később mégis csak előmerészkedett, és halkan kikukucskált a kémlelőn. Elképedve látta, hogy az iménti kislány álldogál ott, aki a rakparton odalépett hozzá. Lassan kinyitotta az ajtót, és a kislány belépett az előszobába.

- Milyen maszatos az arcod! Sírtál? – kérdezte kedvesen a kisfiútól. A kisfiúnak jólesett a kedvessége, mert őszintének érezte.
- Sírtam – vallotta be, és elcsodálkozott rajta, hogy a kislány látja a könnyeit, pedig azok nem is látszanak.
- Nem tudom visszarajzolni az arcom – panaszolta el a kisfiú – pedig már nem akarok arcnélküli kisfiú lenni… nem valami szép ugyan az orrom, és van egy csúnya anyajegy is rajtam, de akkor sem akarok többé arcnélküli lenni…
- Miért nem kéred meg a leges-legjobb barátodat, hogy rajzoljon neked egy arcot? – kérdezte a kislány. – Én ebben a helyzetben biztos a legjobb barátomat kérném meg, hogy segítsen nekem.
- Nekem nincsenek barátaim. – felelte a kisfiú.
- Az meg hogy lehet? – kérdezte a kislány őszinte megdöbbenéssel. – Barátai mindenkinek vannak. Vagy nem? – kérdezte önmagától elbizonytalanodva.
- Nem hiszem, hogy mindenkinek vannak barátai – felelte a kisfiú. – Biztosan vannak olyan emberek, akik magányosak, mert nincsenek barátaik…
- Hát, jó. Akkor leszek én a barátod, ha akarod. Én úgyis tudok barát lenni, sok embernek vagyok a barátja, van benne gyakorlatom. Akarod?
- Hát, jó. Legyél.

Azzal elővették a színes ceruzákat, és a kislány óvatosan visszarajzolta a kisfiú arcát. Először a leradírozott szemöldököket, majd a füleit, éppen abban a sorrendben, ahogyan a kisfiú letörölte.
Barátok is maradtak sok-sok éven át, és visszarajzolták egymás arcát, valahányszor csak letörlődött valamelyiküké véletlenül.