2011. március 29., kedd

Számország

Megjelent: a 'Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából' antológiában, 2011-ben
(a szerkesztő által rövidített változatban).

A mesék illusztrációit Csilléry Orsolya készítette.

Ez itt a mese, eredeti hosszában:


Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi…

Azaz, az „egyszer volt, hol nem volt” -tal…
Szóval: egyszer volt, hol nem volt… volt, egyszer egy ország, amit úgy hívtak: SZÁMORSZÁG.
Ha már eldöntöttük, hogy ellátogatunk a Számok birodalmába, mindenképpen ajánlatos egy kis helyismerettel kezdenünk.
Ez az ország, amelyben kicsi és nagy, valamint nagyon nagy Számok élnek, nincs is olyan messze tőlünk: tulajdonképpen itt van körülöttünk…Hogy ők élnek-e a mi világunkban, vagy mi élünk az övékben: nem lehet pontosan megállapítani. Sok-sok tudós próbálta már megfejteni az igazságot, de mindhiába.
Olyan bonyolult és szövevényes a Számok országa, hogy eddig még senkinek sem sikerült teljes biztonsággal eligazodnia benne… Mert ugye, nem elég, hogy mindegyiküket külön-külön meg kell ismerni, de az egyjegyű számokon kívül, mint amilyen az ötös, vagy hatos, vannak kétjegyű, háromjegyű, négyjegyű, és még ki tudja, hányjegyű számok is…
A mi mesénk azonban itt most elkezdődik. Ez a hatalmas kapu Számország kapuja.
Bejáratánál őrök állnak és feltartóztatják azokat, akik be szeretnének lépni.
Ők a Nullák. Tulajdonképpen semmi más szerepük nincs, minthogy védjék Számország határait, akárhány határa legyen is. Következésképpen, bármelyik oldaláról is próbáljuk Számországot megközelíteni,
előbb-utóbb mindenképpen beléjük ütközünk:

- Jó napot! Mi tetszik? – kérdezik igen-igen hivatalosan.

- Én csak szeretnék megtanulni számolni …- hebegjük, ők azonban nem adják fel egykönnyen.

- Számolni? Hm…..Van útlevele?

- Igen, kérem, van….azaz, hogy volt, csak éppen…most…..nem találom…

- Akkor ide nem lehet belépni. Akinek nincs útlevele, azt mi ide nem engedhetjük be. Az már bizonyos.

- Esetleg…énekelhetek valamit…

- Eh, egyetlen országba sem lehet belépni holmi énekelgetéssel!

- Akkor…..akkor rajzolhatok valamit…

- Azt sem lehet. Ide nem lehet belépni komoly útiokmányok nélkül.

Elkeseredetten már majdnem visszafordulunk, amikor az őrök szíve meglágyulni látszik: (Hiába, úgy látszik titkolt gyengéjük a muzikalitás.)

- No, hadd halljuk azt az éneklést!

Ejnye, ejnye, semmi sem jut eszünkbe… Talán… a Boci-boci tarka.. Ez az! Ezt fogjuk nekik elénekelni!
És elkezdjük:

Boci-boci tarka,
Se füle se farka,..

- Elég! Ezt már ismerjük. Énekelj valami mást! Mindig mindenki a Boci-boci tarkával próbálkozik…

- Hát jó. - és ismét gondolkodunk. És csak gondolkodunk, gondolkodunk. De semmi sem jut eszünkbe. Akkor hirtelen mégiscsak ….

-Tente, baba, tente,
Itt van már az este,
Aludj ingó-bingó,
Pici rózsa bimbó!

És már alszanak is. Hah… hiába: a számokat bizony el kell varázsolni, ha meg akarjuk ismerni azt a csodálatos világot, amelyben ők élnek….
És ez nekünk most sikerült!
A Számok világa nagyon hasonlít a miénkhez - hiszen már tudjuk, hogy tulajdonképpen itt élünk egymással már nagyon-nagyon hosszú ideje…
Ahogy haladunk Számországban beljebb és beljebb, egyre nagyobb számok tűnnek fel előttünk: először az egyesek, kettesek, hármasok és négyesek, majd az ötösök, hatosok, és nem utolsósorban a hetesek.
Jaj, de nagy is ez a Számország!
És milyen csodálatos! Hiszen a számok nagyon vidám népség ám! Mindennap születésnapi mulatságokat rendeznek: az év eleje felé az 1-esek ünneplik a születésnapjukat, majd a 2-esek következnek, és így tovább, egész álló évben tart a dínom-dánom errefelé. Olyankor száz-meg száz színes lufi repül az égbe, ha felnézel az égre, néha te is láthatsz egyet-kettőt halkan himbálózni a felhők felé…
Ezek a szép, színes lufik mind a számországi születésnapi bulikról röppentek fel egyszer a magasba.
A Számokról tudni vélik, hogy igen egészséges életet élnek: sokat sportolnak, kirándulnak, sok-sok gyümölcsöt és zöldséget esznek. Hát…bizony, tanulhatnánk tőlük…
Néha, az egészen kicsi gyerekek össze szokták téveszteni őket a Betűkkel. Ezt bizony igen nagy sértésnek veszik, nemcsak ők, de a Betűk is. Ilyenkor a Számok és a Betűk egyaránt azt szokták tanácsolni a szülőknek és a tanító néniknek, bácsiknak, hogy alaposabban magyarázzák el a gyerekeknek, mi is a különbség Számok és Betűk között. Igazság szerint, valóban van némi közös bennük, hiszen Számország és Betűország egyaránt a Kódrendszer nevű igen kiterjedt kontinensen található…
Az Emberek alig-alig ismerik Számországot. Például egészen bizonyosan azt sem tudják, hogy ebben az országban is ugyanúgy születnek a Számok, mint nálunk a kisbabák. Számország városaiban kórházak vannak, és amikor elérkezik a születés ideje, Szám mamát mentőautóval beviszik a Városi Számkórházba, ahol életet ad kicsi Számbabájának.
Az Emberek egészen bizonyosan azt gondolják, hogy ilyenkor a pici újszülött Számok számokat kapnak (azaz megszámozzák őket), de ez nem így van. Ők is nevet kapnak, mint az Emberek gyerekei.
Vannak közöttük Pankák, Katók, Izidorok, Petik, és Ferkók. Fel sem tudom sorolni, mennyi nevet ismernek és használnak a Számok országában!
Otthon a Szám mama anyatejjel táplálja kicsi Számját (aki, mint már említettük, lehet „Panka”, „Kató”, vagy bármi más.) Néha a mamák egészen különleges neveket választanak gyermekeiknek itt Számországban, mint például „Pitylepotty”, vagy „Dibdledobd”. (Ennek a jelenségnek a pontos lelki hátterét még nem sikerült a tudósoknak felderíteni, noha ezen is gőzerővel dolgoznak.)
A kicsik elsőként bölcsődébe, majd valamivel később óvodába járnak, és nem sokkal azután iskolába.
Az iskolát rendszerint nagyon élvezik, mert ott főként Számtant tanítanak. Számországban ez a legfontosabb tudomány.( Nálunk talán önismeretnek neveznék…)
Aztán, ha elvégezték az iskolát, a Számok dolgozni kezdenek. Ki-ki a maga szakterületén. Vannak ácsok, orvosok, kertészek, és persze pékek is, mert a Számok nagyon szeretik a finom péksüteményeket…
Mindenki szorgalmasan dolgozik, ezért hát Számország mára már az egész világ legjobban működő országa lett.
Amiért azonban bizonyosan érdemes ellátogatnunk Számországba, az az , hogy Számországban minden ház csokoládéból van! Megtalálható itt mindenféle és fajta csokoládé, a tejcsokoládétól a mogyorós csokoládén keresztül egészen az étcsokoládéig! (Neked melyik a kedvenc csokoládéd?)
Némi hátrányt jelent, hogy a nyári hőség idején a csokiból épült házak időnként egyszerűen megolvadnak. Ilyenkor átmenetileg krumplicukorból szoktak építkezni, ami biztosan kitart őszig, és akkor újra lehet építeni a csokoládé házat.
Valamiért, - megfejthetetlen a Számok természete! – mégis leginkább csokoládéházakban szeretnek lakni.

( A ti házatok is csokoládéból épült?)

De csodálatosképpen a Számok ennek ellenére ritkán esznek csokoládét… Hiába, ők már csak a zöldségeket és a gyümölcsöket szeretik legjobban!
És mivel a szigorú határőrök ellenére is nagyon vendégszeretők, tanulj meg egy dalt, és keresd fel őket te is mielőbb!

A ceruza

Megjelent: a 'Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából' antológiában, 2011-ben
(a szerkesztő által rövidített változatban).
Ez itt a mese, eredeti hosszában:


Különös dolgok történtek a napokban a Kukucska utcában.
Lent, a 27-es számú ház első emeletén lakott Peti, aki második osztályos volt. Amint egy napon hazafelé tartott az iskolából, talált a járdaszegély melletti fűben egy ceruzát. Első látásra teljesen hétköznapi ceruza benyomását keltette, olyanét, amilyet fillérekért lehet kapni bármelyik papír- és írószerboltban.
Peti mégis megörült neki, felkapta, és gyorsan a zsebébe dugta.
A buszmegállóhoz közeledve arra gondolt, hogy megkérdezi a lámpánál ácsorgó kisfiút, véletlenül nem hagyott-e el egy közönséges ceruzát, de abban a pillanatban lefékezett előtte a busz, ő pedig sietve felszállt, és megfeledkezett az egészről.
Hétvégén édesanyja mosáshoz készülődött, és megtalálta Peti nadrágzsebében a ceruzát.

- Fúj, milyen ócska, ronda ceruza! Mióta rágod ilyen csúnyán a ceruzáidat? – kiáltott be a szobába Petinek, de ő nem válaszolt, mert amikor képregényt olvasott, akkor az ilyesféle kérdések egyik fülén bementek, a másikon meg kijöttek.

Anya megfogta a ceruzát, és letette az előszobaasztalra. Amikor estefelé apa hazaért a munkából, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy „az én koromban még körmöst osztogattak az iskolában, ha észrevették, hogy rágcsáljuk a ceruzánkat”, és gyorsan megfeledkeztek róla.
Egy napon aztán elkezdődtek a különös, megmagyarázhatatlan dolgok a Kukucska utcában.
Először apa telefonja tűnt el nyomtalanul, majd megkerült nagy sokára, de kitörlődtek belőle a telefonszámok. Hosszas keresgélés után Jolánka néni találta meg a ruhásszekrényben, a régi ruhák között. (Jolánka néni gyermekfelvigyázó volt, aki gondját viselte Petinek, amikor a szülei dolgoztak, vagy színházba mentek). Aztán anya határidőnaplójában jelentek meg a furcsábbnál furcsább bejegyzések.
Például, hogy „fodrász”, hétfő, 11.30. Anya nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen pénteken járt fodrásznál, meg délelőtt amúgy is mindig dolgozik, de mit volt mit tenni, ha be van írva, akkor az biztosan úgy is van, úgyhogy elkérezkedett a munkahelyéről, és elment a fodrászhoz. A fodrász értetlenül bámult rá, amikor megjelent nála, de azért újra megfodrászolta anya frizuráját, és így anya szebb lett, mint új korában.
Péntekre meg az volt beírva, hogy ”szülői értekezlet”, 8.30, ami azért volt a nagyonnál is sokkal gyanúsabb, mert ki hallott még ilyet, hogy tanítási időben legyen a szülői értekezlet! Anya dohogott is egy kicsit, hogy ejnye-bejnye, meg nahát, nahát, de azért megint csak elkérezkedett a munkahelyéről, és elment Peti iskolájába. Amikor bekopogott az osztályterembe, javában folyt a magyaróra, és az egész osztálynak kikerekedett a szeme, még a tanító néninek is.
Apa komolyan aggódni kezdett anya egészségi állapota miatt, és felajánlotta, hogy ezen túl esténként majd ő mosogat, hátha akkor anya többet tud pihenni. Ettől meg úgy látszik apa lett sokkal rosszabbul.
Egyfolytában megtalálhatatlan helyekre rakta a dolgait: néha napokig keresték a slusszkulcsot, vagy a szemüveget, s amikor már kezdett apa szakálla befelé nőni az idegességtől, az akváriumban vagy a csilláron lógva találták meg őket. Apa egy napon elhatározta, hogy kideríti, mi történik a lakásban, míg nincsenek otthon. Reggel úgy tett, mintha elindult volna dolgozni, majd miután anya és Peti is kiléptek a házból, csendben visszaosont a konyhaablakon keresztül. Kis híján beleesett a bableveses fazékba, amit anya aznap reggel főzött, és még ott gőzölgött az ablak alatti tűzhelyen. Az előszobában halk neszezést hallott, mintha molyok táncoltak volna egy vékony selyempapíron. Beosont az előszobába, odalépett az asztalhoz, de az összerágott ceruza helyén csak egy sebtében kitépett noteszlapot talált. Rövid üzenet volt rajta, kesze-kusza, ügyetlen betűkkel:

„Elnézést a kellemetlenségekért, slusszkulcs a mélyhűtőben, szemüveg a mosdókagylóban.

Ágyő!

Szerető Cerkájuk.”

Bolond mese a kőről

Megjelent: a 'Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából' antológiában, 2011-ben
(a szerkesztő által rövidített változatban).
Ez itt a mese, eredeti hosszában:

Volt egyszer egy kő. Az út szélén élt, már vagy száz éve legalább.
Tavasszal sárga szirmú pitypangok vették körül, nyáron a nap fénye perzselte forrón, ősszel esők mosták tisztára a portól, és puha hó fedte télen.
Napjai nyugodt egyhangúságban teltek a faluszélen, bár bevallani még magának sem merte, hogy bizony az utóbbi ötven-hatvan évben egy kicsit már unatkozott…
Egy napon váratlanul egy éti csiga húzott el mellette szélsebesen az úton. Bukósisak, meg persze térdvédő volt rajta, nehogy megsérüljön a nagy rohanásban. Igen elcsodálkozott a kő a száguldó éti csiga láttán, hát fellapozta a nagylexikont, hogy megnézze, mi áll benne az éti csigáról? Nem tévedett, valóban az állt a lexikonban, hogy a száguldozás az a tevékenység, ami legkevésbé várható el egy csigától.
A száguldó éti csiga már mérföldekre járt, mire a kő becsukta a lexikont, és megdörzsölve a szemeit, kicsit magához tért.
- Megmondta a jó anyám annak idején, hogy mindig sapka legyen a fejemen a tűző napsütésben! – korholgatta magát a kő –Itt az eredménye a meggondolatlanságomnak! Biztosan napszúrást kaptam… - letépett hát egy lapulevelet az árok partjáról, vízbe áztatta és azzal borogatta napszúrás ellen a homlokát.
De hamarosan újabb különös dologra lett figyelmes. Egy gepárd vánszorgott felé az úton, lassan, csúszva-kúszva, mint egy reumás csiga. A kő először megijedt, és el akart menekülni a szomszédos nádasba a vadállat elől, de hamar belátta, hogy ennek semmi értelme sem volna. Valóban, a gepárd lassúbb volt a leglassúbb csigánál is…
Amikor vagy félóra múlva a gepárd végre odaért a kőhöz, megkérte a követ, hogy vacsorázzon vele. Nagyon megéhezett ugyanis ebben az eszeveszett hajszában: most kapta az értesítést, hogy egyik rokona kórházba került, elindult hát, hogy meglátogassa.
A kő először megijedt a vacsorameghívás hallatán, de aztán eszébe jutott, hogy nincs az a vadállat, amelyik őt el tudná ropogtatni, úgyhogy megterített, és vendégül látta a gepárdot. Mi más lett volna a vacsora, mint lósóska kendermaggal, frissítőnek pedig ott volt az út széléről frissen szedett kamillatea.
- Mit gondolsz, gepárd, nekem is lehetne egy különös kívánságom? Tudod, régóta dédelgetek már egy álmot, ha neked, meg a csigának sikerült, talán nekem is sikerülhetne…
- Persze, csak igyekezned kell, amíg le nem megy a nap. Ma még lehet. Csak nagyon kell igyekezned! – mondta a gepárd, és megtörölte az állát, mert végigcsorgott rajta az utolsó korty kamillatea. Nem szerette elrontani mások örömét, ezért inkább nem mondta meg a kőnek, hogy mekkora butaságnak tartja a kívánságát.
A gepárd illedelmesen megköszönte a szíves vendéglátást, és kínos lassúsággal rohant tovább, rokonlátogatóba.
- Ejnye, milyen különös nap ez… - dünnyögte magában a kő, és elgondolkodva nézett a gepárd után, aki csigalassúsággal kúszott a fövenyen. – Ki tudja, ma talán még velem is történhetnek különös dolgok. Lássuk csak!
Lehunyta a szemeit, és elképzelte, hogy szárnyai nőnek, és óvatosan felemelkedik a magasba. Látta, ahogyan távolodnak a házak, a kertek, egyre kisebbek lettek a szénaboglyák, az emberek, és végül már csak hatalmas óceánokat, tengereket látott, majd földrészeket, legvégül pedig hatalmas sötétség vette körül. A sötétségben csillagok, bolygók ragyogtak, műholdak keringtek körülötte. De a kő nem törődött velük, rájuk sem nézett, egyre feljebb és feljebb repült, mert egy vágya volt csupán kavics kora óta: belerepülni a Nap közepébe. Azt képzelte, hogy a nap fényétől majd ő is vastagon bearanyozódik, és úgy fog ragyogni, mint maga a Nap - ha nem szebben. Akkor majd visszatér a Földre, és az emberek eljönnek távoli országokból megcsodálni őt, színarany kirakatba rakják, és úgy fognak vigyázni rá, mint a szemük fényére.
Amint a Nap észrevette a feléje száguldó követ, megpróbált félrehúzódni előle, de mozdulni sem tudott. Hiába próbálta a fényét, melegét visszafogni, az sem sikerült. A kő csak repült, repült, egyre feljebb és feljebb, egyenesen a Nap közepébe.
Kezdett egyre inkább melege lenni, de hősiesen tűrte a perzselő tüzet, nem akart ugyanis gyávának tűnni a díszes égi társaság előtt. És a Nap csak sütött és sütött, egyre kibírhatatlanabbul, a kő pedig lassanként elolvadt a melegétől, hamu sem maradt belőle.

Ha az ostoba kő el nem olvadt volna, ez a mese is tovább tartott volna!