A kisfiú, aki leradírozta az arcát

(Megjelent az Egyszervolt c. mesegyűjteményben, 2006-ban).

Történt egyszer, egy messzi városban, hogy egy kisfiú leradírozta az arcát.
Először csak az egyik szemöldökét tűntette el, és rém mókásnak találta a dolgot. Beállt a tükör elé, és nagyokat hahotázott furcsa ábrázatán. A szülei éppen nem voltak otthon, látogatóba mentek az egyik nagynénihez, és megengedték a kisfiúnak, hogy otthon maradjon egyedül.
A felnőttek amúgy is csupa értelmetlen dologról beszélgettek, csak elunta volna magát közöttük.
Később, amikor megint unatkozni kezdett, újra elővette a radírját, és leradírozta a másik szemöldökét is. Aztán a füleit. Kíváncsi volt, hall-e a fülei nélkül? Kiment a konyhába, a konyhaszekrényből elővett egy jókora lábast, és leejtette a földre, hogy nagyot csattanjon.

- Jé! – ámuldozott – lám, lám, fülek nélkül is milyen jól hall az ember!

És nagyokat ugrándozott örömében, hogy milyen jó mókát talált ki magának.
Majd visszament a tükörhöz, és tovább radírozott. Lassanként leradírozott mindent az arcáról, nem maradt más rajta, csak egy apró anyajegy az orra környékén. Ezt sem szerette, így hát azt is leradírozta gyorsan. Most már igazán nagyon különösen festett a tükörben. Egy darabig még elszórakozott magán, de aztán jobb ötlete támadt: megtréfálja az embereket az utcán.
Magára kapta a tavaszi kabátját, de sapkát nem vett fel, nehogy eltakarja a fejét, és kirohant az utcára. Éppen koradélután volt, a város tele volt sétálgató emberekkel, családokkal. A kisfiú hirtelen nagyon magányosnak érezte magát közöttük, és már éppen majdnem sírva fakadt, amikor mellette termett egy kislány. Nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, és nem lehetett tudni, honnan került oda olyan hirtelen. Közelebb lépett a kisfiúhoz, és alaposan megbámulta az arcát.

- De furcsa kisfiú vagy te! Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hol laksz? És hol vannak a szüleid?

A kisfiú először meglepődött, hiszen azt várta, hogy majd megijednek tőle az emberek. De úgy tűnt, senki sem ijedt meg tőle, csak komolyan és elgondolkodva nézték, mi baja lehet.
Ez kissé zavarba hozta.

- Szegény kisfiú! – törte meg egy együttérző anyuka a csendet – mennyit szenvedhetett, ha így elcsúfította magát!

A többiek nem szóltak, csak csendben álltak, közben egyetértően és szánakozva csóválták a fejüket. Ez még jobban zavarba hozta a leradírozott arcú kisfiút, aki kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Gondolta, rájuk ijeszt, így hát elkezdett dühösen fújtatni, hadonászni, vicsorogni (ez - fogak nélkül - igencsak nehéz feladatnak bizonyult). De az emberek csak jóindulatúan nevettek rajta, jobb esetben megmosolyogták, és megveregették a vállát.
Dühében beleharapott a kezükbe, és szélsebesen elrohant a közelükből, hogy ne is lássa őket. Az emberek akkor egy csapásra megfeledkeztek az együttérzésről, és felbőszülve futottak utána, esernyőket, botokat lóbálva felé. Szegény kisfiú alig tudott elmenekülni előlük. Felszaladt a lépcsőkön, és elbújt a szobájában. Fogai vacogtak és egész testében reszketett. Egyre inkább úrrá lett rajta a szorongás: hogyan fog visszakerülni az arcára az orra, szeme, szája?
Óvatosan kimászott az ágy alól, és elkezdte törni a fejét. Legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy ő maga rajzolja vissza a leradírozott arcot, de ez sehogyan sem akart sikerülni neki. Hiába rajzolt szemeket, orrot, szájat magának, a ceruza nem hagyott nyomot az arcán, akárhogy hegyezte, nyomta a bőréhez. Kétségbeesésében elővette a telefonkönyvet, és elkezdett keresgélni benne. Végignézte az „sz” betűs szavakat, talál-e benne olyat, hogy:
”Szemrajzolás”, de semmi ilyesmit nem talált. Aztán az „o” betű következett, majd az „f” betű, de sem „Orr-rajzoló”, sem pedig „Fül-rajzoló” cég nem volt benne.
Úgy tűnt, senki sem tud segíteni rajta, ezen túl arc nélkül kell majd élnie. Mit szólnak majd a szülei, ha hazaérnek? Uram Isten, mit fognak szólni? – rémült meg még jobban a kisfiú.

- Nem kellett volna leradíroznom az arcom, nem kellett volna! – kiabálta kétségbeesetten.

És akkor valaki halkan kopogtatott az ajtón. A kisfiú először nem merte kinyitni, sőt, gyorsan el is bújt az ágy alá, hátha a szülei jöttek haza. Később mégis csak előmerészkedett, és halkan kikukucskált a kémlelőn. Elképedve látta, hogy az iménti kislány álldogál ott, aki a rakparton odalépett hozzá. Lassan kinyitotta az ajtót, és a kislány belépett az előszobába.

- Milyen maszatos az arcod! Sírtál? – kérdezte kedvesen a kisfiútól. A kisfiúnak jólesett a kedvessége, mert őszintének érezte.
- Sírtam – vallotta be, és elcsodálkozott rajta, hogy a kislány látja a könnyeit, pedig azok nem is látszanak.
- Nem tudom visszarajzolni az arcom – panaszolta el a kisfiú – pedig már nem akarok arcnélküli kisfiú lenni… nem valami szép ugyan az orrom, és van egy csúnya anyajegy is rajtam, de akkor sem akarok többé arcnélküli lenni…
- Miért nem kéred meg a leges-legjobb barátodat, hogy rajzoljon neked egy arcot? – kérdezte a kislány. – Én ebben a helyzetben biztos a legjobb barátomat kérném meg, hogy segítsen nekem.
- Nekem nincsenek barátaim. – felelte a kisfiú.
- Az meg hogy lehet? – kérdezte a kislány őszinte megdöbbenéssel. – Barátai mindenkinek vannak. Vagy nem? – kérdezte önmagától elbizonytalanodva.
- Nem hiszem, hogy mindenkinek vannak barátai – felelte a kisfiú. – Biztosan vannak olyan emberek, akik magányosak, mert nincsenek barátaik…
- Hát, jó. Akkor leszek én a barátod, ha akarod. Én úgyis tudok barát lenni, sok embernek vagyok a barátja, van benne gyakorlatom. Akarod?
- Hát, jó. Legyél.

Azzal elővették a színes ceruzákat, és a kislány óvatosan visszarajzolta a kisfiú arcát. Először a leradírozott szemöldököket, majd a füleit, éppen abban a sorrendben, ahogyan a kisfiú letörölte.
Barátok is maradtak sok-sok éven át, és visszarajzolták egymás arcát, valahányszor csak letörlődött valamelyiküké véletlenül.

Mézike

(Megjelent az Élni jó! c. mesegyűjteményben, 2009-ben).

Egy napon, a Kerek Erdő kellős közepében született nyolc icike-picike méhecske. Ebben még nincs is semmi különös, hiszen született már az előtt és azután is rengeteg hasonló méhecske ebben az erdőben. De közülük egynek, akit Mézikének hívtak, igen csak különös szokása volt.
Először is, azért kapta a Mézike nevet, mert már életének legelső pillanataiban élénken érdeklődött a méz, mint olyan iránt, és rögvest belevetette magát, ahol csak megpillantotta. Azt sem bánta, ha tetőtől talpig ragacsos lett, hiába intették önmérsékletre szülei, és tanították, hogy ragacsos szárnnyal nem lehet repülni. Mézike sokszor úgy beleragadt az ízletes masszába, hogy szüleinek segítséget kellett hívniuk, hogy ki tudják ráncigálni belőle. Valójában - be kell vallanunk - imádott beleragadni a mézbe…
Egyszer aztán, amikor ismét a feje búbjától a lábujja hegyéig belesüppedt, szülei bosszúsan és ingerülten hívtak segítséget kiszabadításához:
- Ejnye, bejnye, ez a gyerek már megint nyakig beleragadt a mézbe! – kiáltotta a papája, akinek már nagyon elege volt az egész rángatósdiból.
- Kérjük meg Lépes Pálékat, hogy segítsenek kihúzni a gyereket - vetette fel a mamája.
- Elegem van már abból, hogy minden nap zavarnom kell a szomszédokat emiatt a telhetetlen mohóság miatt! Menj te, és kérd meg őket. Én legszívesebben elbújnék már a föld alá szégyenemben!
- De hát ők is többször megkértek már téged, hogy szereld meg a TV antennájukat, amikor a vihar megrongálta…- próbált érvelni a méhecske mama.
- Na de nem ennyiszer! Szerintem Lépes Pál már beírt minket a noteszébe a napi teendők közé! – felelte méhecske papa szomorkás iróniával.

Közben Mézike eszeveszetten sivítozott és kapálózott, de hiába. Apró lábai mozdulni sem bírtak az aranyló, sűrű mézben.
- Apa! Anya! Segíteni! Segíteni Mézikének! – hangja egyre kétségbeesettebb és sírósabb lett, úgyhogy a szülők abbahagyták a segítségkérés fölötti vitát. Méhecske papa elindult Lépes Pálék lakása felé, és szégyenkezve bár, de ismét megkérte őket, hogy segítsenek kiszabadítani Mézikét.

Lépes Páléknak már valóban elegük volt a segítősdiből, de hát mit tehettek volna, elmentek ismét segíteni. Lépes Pál és felesége, Lépes Paulina erőteljes mozdulatokkal próbálták kihúzni a mohó méhecskét a mézből, de hiába húzták mind a négyen, ezúttal meglepetten tapasztalták, hogy igazítani sem tudnak rajta, nemhogy kihúzni.
Ismét nekirugaszkodtak, de lassanként valami aggodalom-féle kezdett kiülni verejtékező arcukra. A kis méhecske csak sivítozott, sivítozott, de meg se moccant.
- Most már aztán tényleg hívni kellene az erdei mentőszolgálatot, szomszéd! – javasolta Lépes Pál. – Még megfullad itt ez a gyerek!

Lépes Pál már szaladt is a telefonhoz, hogy hívja a mentőket.
Közben a méz vészjóslóan elcsendesedett. Mézike lecsukódott szemhéjakkal, mozdulatlanul feküdt a ragacsban.
Az erdei mentőszolgálat szerencsére igen gyorsan megérkezett.
Két mentőorvos ugrott ki az autóból, és azonnal Mézikéhez siettek, mert látták, hogy nagy a baj. Sietve különféle műszereket húztak elő orvosi táskájukból, és pillanatok alatt kiszabadították a méhecskét.
Méhecske papa már nyitotta is nekik az ajtót, hogy hordágyra téve bevigyék a kicsit a házba, de az orvos csak a fejét ingatta:

- Nem lehet. Sajnos kórházba kell vinnünk néhány napra, hiszen nem tért magához.
Méhecske mama a kezét tördelgette, Méhecske papa az ajkát harapdálta, és a szomszédok lesütötték a szemüket. Mi lesz most? A kis torkos mindig imádott beleragadni a mézbe, sohasem fogadott szót a szüleinek, akik folyton óvták ettől a veszélyes sporttól, de eddig még mindig sikerült előbb-utóbb kiszabadítani. Mi van akkor, ha ezúttal nem lesz szerencséje Mézikének?

Hamarosan a többi kis méhecske is hazatért az iskolából, és döbbenten álltak a mentőautó mellett.
Mama és papa a szomszédokra bízták a gyerekeket, és Mézike után siettek a kórházba.
Mézike kritikus állapotban volt.
Már három órája a műtőben volt, az orvosok lesütötték a szemüket, a nővérkék sajnálkoztak. Valójában senki sem bízott abban, hogy Mézike még valaha magához térhet.
Nemsokára kilépett a műtétet végző orvoscsoport a műtő ajtaján, és levették az operációs maszkjukat.

- A műtét sikerült, de Mézike még nem tért magához. Valójában nagyon szerencsés, hogy ilyen erős a szervezete. Biztosan azért, mert sok mézet eszik – mondta a főorvos.

Kisvártatva kilépett a nővérke is a műtőből, akinek a műtét után a gondjaira bízták Mézikét, és örömmel jelentette a rémült szülőknek, hogy Mézike felébredt, és azonnal mézet követel.

Néhány nap múlva a szülők megkönnyebbülten vitték haza Mézikét a kórházból, aki megígérte a doktor bácsiknak, hogy ezen túl mindig szót fogad majd a szüleinek.
És valóban így is történt, ezentúl nem naponta, hanem csak hetente egyszer ragadt bele a mézes csuporba!

Fahéjillatú karácsony

(Megjelent a Coccolino c. mesegyűjteményben, 2005-ben).

Coccolino az ablakpárkányra könyökölve nézte a késő decemberi hóesést.
Hosszú ideje várta már, hogy végre leessen az első hó, mert nagyon szerette nézegetni a hófödte dombokat, behavazott háztetőket.

- Tizenkettő…– mondta csendesen, majd elmélázva várta a következő hópelyhet, mely a nyitott ablakon keresztül az orra hegyére esett.

Az öreg kandallóban vidáman pattogott a tűz, a sötét szoba falain ugrándozva táncoltak a pajkos fények.

- Tizenhárom… - pottyant meleg orrocskájára a következő hópihe, és azonnal el is olvadt. Nem maradt más utána, csak egy leheletnyi nedvesség az orra hegyén.

Szerette a telet, most mégis unottan és magányosan könyökölt az ablakpárkányon.
Nagyot sóhajtott, majd halkan bezárta az ablakot. Csak most vette észre, hogy apró mancsai egészen elgémberedtek a hidegben, és közelebb lépett a kandallóhoz, hogy megmelengesse őket.

- Olyan szép volt a tavalyi, meg a tavaly előtti, meg az azelőtti karácsony… - sóhajtotta szomorúan. – Itt ültünk a tűz körül, mindannyian, fahéjas teát kortyolgattunk, és beszélgettünk. Nem is emlékszem már, hogy miről is beszélgettünk… Hát persze! Róka Peti (aki egyébként egy roppant kedves róka, és a legjobb barátom) elmesélt egy hosszú-hosszú történetet az ükapjáról, Vukról. Tátott szájjal hallgattuk, és közben jóízűen nevettünk. Aztán Mókus Márk barátom mesélte el egyik legendás felmenője, Misi Mókus kalandjait. Micsoda nagyszerű történet volt az!
A levegőt megtöltötte a csodálatos fahéj illata, a boldog arcokon a karácsonyfadíszek színes ragyogása cikázott, és titokban már mindenki arra várt, hogy végre megcsendüljön a picike csengettyű, mely az ajándékosztás idejét jelzi… és most senki sincs velem, egyedül vagyok…

Coccolino szemei megteltek könnyel. Ezen a karácsonyon hiába várta barátait. Nem volt fahéjillat, nem volt csengettyű, és nem voltak barátok sem.

- Vajon mi lelte őket? – tűnődött. Hiszen tegnap, amikor összefutott Nyuszival, Nyuszi rendkívül zavarba jött, elpirult, és nagyon úgy tűnt, hogy valamit rejteget a télikabátja alatt. Erre Coccolino is elpirult, és megpróbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre Nyuszi zavarát, de titokban biztos volt benne, hogy Nyuszi a neki szánt ajándékot rejtegeti. Milyen boldogan ugrándozott akkor hazafelé! Útközben ő is beszaladt a boltba, és sürgősséggel megrendelte a létező legnagyobb csoki nyuszit, mert annak Nyuszi minden évszakban nagyon örült, nemcsak Húsvétkor. Sohasem ette meg őket, hanem elégedetten berakta a nagy üveges almáriumba, ahol már ott sorakozott az összes eddig kapott nyuszi.

- „Majd mindet egyszerre fogom megenni, ha eljön az ideje!” – magyarázta a többieknek, és nagy gonddal megigazítgatta azokat, amelyekről úgy vélte, kilógnak a sorból. Legkedvesebb időtöltése ugyanis gyűjteményének rendezgetése volt.
- „Én nem tartogatnám őket ennyi ideig…” - ingatta a fejét Mókus Márk, aki épp olyan torkos volt, mint egykori őse, Misi Mókus. – „Ami ennivaló, azt meg kell enni. Punktum.”
- „Még meg talál romlani…” - mondta óvatoskodó hangsúllyal Róka Peti.
- „Lehet, hogy már le is járt a szavatossági ideje!” – tódította Mókus Márk.
- „Soha! Még hogy a csoki nyusziknak lejár a szavatossági… micsodája! Nem holmi marha párizsi ez, barátom! Annak lejárhat a… a szavatosa, vagy mije, de a csoki nyusziknak, azoknak soha! Mert ezek nem elég, hogy nyuszik, de még csokiból is vannak ráadásul!”

- Milyen aranyos volt, ahogy körmeszakadtáig védte a csoki nyuszikat! - Coccolino egészen elérzékenyült, ahogy visszaemlékezett a régi karácsonyokra. – Egyáltalán nem zavarta, hogy folyton csoki nyuszikat kapott ajándékba. Sőt: Mókus Márk egyszer megpróbálkozott egy marcipán répával, de Nyuszi kerek-perec visszautasította, és egészen vérig sértődött, amiért nem csoki nyuszival lepték meg! És most nem kell neki a csoki nyuszim…

Megint majdnem elsírta magát, úgyhogy gyorsan megpróbálta másfelé terelni a gondolatait.

- És Róka Peti? Neki mindig valami mást adtam ajándékba. Na jó, csak a mintája meg a színe volt más, egyébként minden évben puha, meleg sálat kötöttem neki. Nagyon szereti a sálakat, ugyanis… Hihi – kuncogta el magát Coccolino – emlékszem, egyik télen az összes sálat a nyaka köré tekerte, amit valaha kötöttem neki! Azt mondta, azért, mert nagyon meg van fázva. Én persze tudtam, nem meri bevallani, hogy egyszerűen csak úgy a szívéhez nőtt valamennyi, hogy nem tudott választani közülük… olyan édes volt, ahogy rekedtes hangon, erőltetetten köhécselve és krákogva beült a megszokott helyére, a kandallóm melletti öreg karosszékbe, és hamarosan úgy belemelegedett a beszélgetésbe, hogy egészen megfeledkezett az állítólagos náthájáról. Istenem, mekkorákat nevettünk együtt!

Ismét majdnem eleredtek a könnyei, ahogy bánatosan ringatta magát a kandalló melletti puha karosszékben.

- Hát, akárhogyan is próbálom, ezen az estén semmi másra nem tudok gondolni, csak rájuk!

Most már ha akarta volna sem tudta volna megállítani a könnyeit. Egyszerűen nem értette, miért fordultak el tőle a barátai. Csak zokogott, zokogott vigasztalhatatlanul.

A kakukkos óra este nyolcat ütött. A távolban bánatos kutyacsaholás hallatszott, és valaki megkocogtatta az ablakot. Coccolino megdörzsölte vörösre sírt szemeit. Az öreg fotel karfája egészen nedves lett a könnyeitől. Körülnézett, és csak most ébredt rá, hogy a karácsonyfa feldíszítése és az ajándékok csomagolása közben annyira elcsigázódott, hogy beledőlt a karosszékbe és elnyomta az álom.

Odament az ablakhoz, és a ház előtt megpillantott egy hatalmas, szikrázó, hóból épített Coccolino macit. Körülötte ott ugrándoztak és integettek a barátai, az arcuk pirosan ragyogott a ropogós, friss levegőtől.
Coccolino felkapta a télikabátját, és kirohant hozzájuk.

- Ezt a macit neked építettük, fogadd tőlünk szeretettel! Remélem, nem késtünk sokat! – mondta Nyuszi, és úgy megölelgette jobbról-balról, hogy csak úgy ropogtak a csontjai.

Coccolino azt sem tudta, hogyan palástolja hatalmas izgalmát és boldogságát!

- Hát mégsem felejtettek el engem! Hát mégis szeretnek! – gondolta magában, aztán betessékelte az átfagyott társaságot a meleg, fahéj-illatú szobába. Mindenki elfoglalta a helyét, előkerült a fahéjas tea és a ropogós diós kalács. Róka Peti (aki egyébként egy roppant kedves róka, és Coccolino legjobb barátja) elmesélt egy hosszú-hosszú történetet az ükapjáról, Vukról. Tátott szájjal hallgatták a történeteit, és közben jóízűen nevettek. Aztán Mókus Márk mesélte el egyik legendás felmenője, Misi Mókus kalandjait. Micsoda nagyszerű történet ám az! A levegőt megtöltötte a csodálatos fahéj illata, a boldog arcokon cikáztak a karácsonyfadíszek fényei, és titokban már mindenki arra várt, hogy végre megcsendüljön az angyalka picinyke csengettyűje, mely az ajándékosztás idejét jelzi…

Az öreg teáskanna

(Megjelent a Ma Andersen Óbudán c. mesegyűjteményben, 2005-ben).


Piros volt. Egészen szemtelenül korallpiros. És tette mindezt egy olyan házban, ahol senki sem tűrte meg a piros színű tárgyakat. Lehetett ott valami barna, szürke, halványzöld, vagy bármi más, csak piros ne legyen. Szegény nagymamáé volt, akit még egészen másfajta kapcsolat fűzött a tárgyakhoz. Ő nem a színe miatt szerette őket, hanem azért, mert mindegyikhez rengeteg régi emlék kötődött. Ezért nem tudott megválni az öreg teáskannától sem, amiről ugyan itt-ott már lepattogzott a piros színű festék, de még mindig kifogástalan ízű teát lehetett főzni benne. Kamilla, menta, bodza és köménymag illata keveredett a konyhában, és bármilyen teafű került is bele, mindig érezni lehetett a friss főzeten nagymama kedvenc gyógynövényeinek aromáját.

Nagymama kis kamrájában tartotta a polcon, a befőttes üvegek mellett.
Az üvegek évről évre cserélődtek, egyedül az öreg teáskanna volt állandó lakója az éléskamrának. Az új befőttes üvegekkel azonban egyre kevésbé tudott szót érteni.

- Nem olyanok már a befőttek sem, mint régen! – sóhajtotta az öreg teáskanna, csak úgy magának. Jobb társaság híján gyakran folytatott hosszú társalgásokat önmagával, mintha a befőttek ott sem lettek volna. – Az ember mond nekik valamit, és csak néznek rá bambán. Nem értik. A régi befőttekkel komoly dolgokról lehetett beszélgetni: életről, halálról, háborúról, éhínségről, miegymásról. De ezekkel a mai fiatalokkal én már nem tudok beszélgetni. Áh... Lehet, hogy bennem van a hiba. Folyton cserélődnek, évről évre, és egyre kevésbé értem már, miről beszélnek.

Lassanként magába fordult az öreg teáskanna. A befőttek jöttek-mentek, ő meg csak állt ott a polcon, ridegen, barátságtalanul, és nem szólt senkihez egy szót sem.
Az egerek is messzire elkerülték, pedig régen az egérmamák köré gyűltek esténként kicsinyeikkel, és a meséit hallgatták. De az öreg teáskanna barátságtalan pillantásai elriasztották őket, és lassanként elfelejtették azt is, hogy valaha ismerték.
Egy napon azonban a teáskanna furcsa nyugtalanságot kezdett érezni magában. Már majdnem dél volt, a kamraablakon keresztül szikrázóan sütött be a téli napfény, és hosszú, vékony csíkokat rajzolt a padlóra. De hiába várta, hogy nyíljon az ajtó. Nagymama nem jött, hogy finom teát készítsen benne a reggelijéhez. És nem jött másnap sem, és harmadnap sem, és nem jött soha többé.

Az öreg teáskannát annyira megtörte ez az érthetetlen változás, hogy még a rideg távolságtartásról is egészen megfeledkezett. Kérdezgette a befőtteket, nem tudják-e véletlenül, hogy mi történhetett nagymamával? De a befőttek éppúgy nem tudtak semmit, mint ő maga. Őket nem is nagyon érdekelte a dolog, hiszen nem ismerték nagymamát.
Csupán befőzéskor találkoztak vele, úgyhogy nem hagyott túlontúl mély nyomot bennük.
De az öreg teáskannát egészen más kapcsolat fűzte hozzá.

- Ti ezt nem érthetitek…- mondta bánatosan a befőttes üvegeknek. – Ott voltam, amikor a gyerekeit nevelgette, és akkor is, amikor megszülettek az unokái. Én főztem finom bodzateát neki, amikor beteg volt. Hallottam nevetni, és sírni, sok éven keresztül voltam mellette! És most tudni akarom, hogy mi van vele, mindenképpen meg kell tudnom!

De a befőttes üvegek nem értették ezt a megmagyarázhatatlan kötődést, mert ők maguk sohasem éltek át ilyesmit. Így hát úgy tettek, mintha együtt éreznének a teáskannával, a háta mögött azonban megmosolyogták, és hóbortos vén bolondnak tartották.
Így telt el a tél, aztán a tavasz, és a kis kamrába senki sem nyitott be többé.
Egy napon azonban, nyár derekán, végre kinyílt az ajtó. Az öreg teáskanna izgatottan kapta tekintetét az ajtó felé. Szegény, elképzelni sem tudta volna, hogy valaki más is beléphet azon az ajtón, mint a nagymama. De nem ő volt. A nagymama már sohasem lép be többé azon az ajtón.

Egyik unokája nyitott be, aki azért jött, hogy körülnézzen a kamrában. Végigjártatta tekintetét a polcokon, amelyek már kezdtek porosodni, majd egy dobozzal tért vissza, amiben nagymama holmija volt. Kesztyűk, sálak, kendők, régi fényképek.
Még egyszer körbenézett a polcokon, majd kiment, és bezárta az ajtót.
A kamrában újra hatalmas csend lett, mintha senki sem járt volna ott évszázadok óta.
A teáskanna izgatottan kémlelte a doboz tartalmát, mozdul-e benne valami?
De a dobozban aludt minden: a régi kendők, fényképek, öreg kötőtűk.
Hirtelen fészkelődni kezdett a teáskanna, és addig - addig fészkelődött, míg a polc széléről hatalmas koccanással le nem zuhant a földre. Fedele messzire gurult, és minden tagja sajgott. De arra azért jó volt a csörömpölés, hogy a dobozban lévő tárgyak felébredjenek.

- Te jó ég, micsoda poros kis kóceráj! – mondta nyújtózkodás közben finnyáskodva egy régi hajtű.
- Szeretném tudni, hova kerültem! Valaki mondja meg, mert én különben...
- Na, mit csinálsz különben, halljuk! Te nagyszájú piperkőc! – vágott oda a fésülködő tükörnek egy fogatlan öreg fésű.
- Különben apró darabokra fogok törni, és összeszurkállak benneteket! – fenyegetőzött fogvicsorgatva a tükör.
- Pszt! Mások is vannak itt! Viselkedjetek! – utasította rendre őket a nagymama kendője.

Hirtelen felkapták a fejüket, és körülnéztek a polcokon. A pillanatnyi zavart kihasználva az öreg teáskanna megköszörülte a torkát, és megszólította őket:

- A nagymamát várom. Nem tudjátok véletlenül, mi történt a nagymamával?
- De. Ha éppen tudni akarod, a nagymama meghalt.
- Mit jelent az, hogy „meghalt”? – kérdezte a teáskanna értetlen képet vágva.
- Azt, hogy meghalt. Punktum. – felelte a tükör.
- Ne legyetek már ilyen faragatlanok! – mondta a nagymama kendője. Elvégre mindannyian szerettük a nagymamát.

A teáskanna olyan fancsali képet vágott erre, hogy mindannyian megsajnálták.
Ott állt a poros kőpadlón, hajadonfőtt, megkopott piros ruhában, és olyan szerencsétlen és elveszett volt, hogy nem lehetett nem megsajnálni.
Kimásztak a dobozból, és mind odatopogtak hozzá.

- Na, ne vedd ennyire a szívedre! – kérlelték. – Nekünk is hiányzik, de azért igyekszünk túltenni magunkat rajta. Egy napon már neked sem fog ennyire hiányozni.

De hiába vigasztalgatták, az öreg teáskanna csak zokogott és zokogott egyfolytában.
Szegény, el sem tudta képzelni az életét a nagymama nélkül…

- Meg fogom keresni a nagymamát, akárhová is ment! – kiáltotta szenvedélyesen.
- Szegény, megháborodott bizonyosan…- suttogták a befőttes üvegek a polcon.

Hirtelen zajt hallottak kintről, és mindannyian gyorsan visszabújtak a dobozba.
Valaki belépett és felvette a földről a felborult teáskannát.
Néhány perc múlva már kint voltak az utcán, a langyos őszi napfényben.
Néhány másodpercnyi repülés után egy terjedelmes szeméthalmaz tetején találta magát, ütött-kopott régi edények és ruhák között.

- Látni sem bírtam már ezt a ronda, öreg, piros teáskannát! – jelentette ki fintorogva valaki. – Sohasem szerettem, de a nagymama nem akart megválni tőle. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodott hozzá ennyire… Tavaly karácsonyra vettünk neki egy elektromos teafőzőt, de sohasem használta. Mindig csak ezt az öreg vacakot!

Az öreg teáskanna csendben meglapult a szeméthalmaz tetején. Hát így állunk. Nincs szükség rá többé. Az egyetlen ember, aki ragaszkodott hozzá, meghalt, és többé nem kell senkinek. Ott feküdt napokig, arcát mélyen egy lyukas, régi asztalterítőbe fúrva. Látni sem akart senkit és semmit. Őt sem akarja látni senki és semmi.
Ha létezik olyan, hogy világfájdalom, akkor most egészen biztosan egy egész világfájdalom volt benne. Hogy történhet ilyesmi? Hogyan kerülhet valaki, akinek volt egy saját élete, önbecsülése, szerepe a világban, csak úgy az utcára? Nem, nem, ez lehetetlen. Ez csak egy rossz álom. Csípjél meg! Csípjél meg! Csípjél meg gyorsan, hogy felébredjek! Álmából arra riadt fel, hogy a mellette hanyagul heverő, kilyukadt sótartót lökdösi magából kikelve. A sótartó nem sértődött meg. Látott ő már ilyesmit. Mindenki így reagál először. Dühösködik, dühösködik, aztán csak megnyugszik. Így szokott ez lenni mindig…

A szemetes autó nagy robajjal fordult be a kis utcába. Mindannyian felkapták a fejüket, és egyesek cihelődni kezdtek. Az öreg teáskanna csak hevert tovább a szemétkupac tetején tompán, közönyösen. Nem érdekelte már semmi. Nem bánta akárhová viszik, akármit csinálnak vele. Felőle aztán történhet ezen túl bármi! – gondolta egykedvűen.

A munkások sorban felrakták az utca valamennyi szemétkupacát. Végül odaértek ahhoz a szemétrakáshoz is, amelyen az öreg kidobott teáskanna hevert. Szemeit lehunyta, és várta, hogy megragadják, és feldobják az autóra, a többi haszontalan szemét közé.
Az egyik munkás azonban véletlenül leverte a kupac tetejéről, ahol még úgy hevert, ahogyan tegnapelőtt kidobták. Meg sem mozdult azóta. Most azonban gurult, gurult lefelé megállíthatatlanul. Szeretett volna megkapaszkodni valamiben, de nem tudott. Minden ingatag és csúszós volt. Begurult egy oszlop mögé, várta, hogy rátaláljanak, és elvigyék őt is a többi szeméttel együtt. De a munkások nem vették észre a villanyoszlop mögé gurult teáskannát. Persze az is lehet, hogy észrevették, csak nem volt már kedvük utánanyúlni. Úgyhogy a szemétszállító kocsi továbbgördült, ő pedig ott maradt az oszlop mögött, egymagában.

Sokáig feküdt így, elhagyatottan, míg egyszer csak egy öreg hajléktalan rá nem talált.

- Te szegény, hát téged meg itt felejtettek? Csúnya dolog így itt maradni, igaz-e?
Persze, persze, tudom én, nem kell azt nekem mondani! Látod, én is itt maradtam, úgy, mint te. Valamikor nekem is jobb dolgom volt ám, nem is gondolnád, mi?
Na, de hagyjuk a múltat, és próbáljunk valamit kiokoskodni neked. Haza nem mehetsz, hiszen kidobtak. Ugye? A szeméttelepre sem tudtál eljutni, pedig akkor legalább vége lett volna a hányattatásnak. Marad az egyetlen lehetőség, az, hogy velem maradsz. Akarsz velem tartani?

Az öreg teáskanna szeretett volna valamit válaszolni, de nem tudott, úgyhogy csak biccentett a fejével.

- Jól van. Meglásd, jó dolgod lesz mellettem. Azt nem ígérem, hogy gyakran fogunk együtt teát főzni, de ünnepnapokon azért előfordul.

Azzal kopott szatyrába dobta a teáskannát. Sokáig mentek így, szótlanul, a teáskanna, meg az öreg koldus. Elhagyatott, szűk kis utcákon haladtak keresztül, mire nagy sokára megérkeztek a koldus tanyájára. Egy híd alatt lakott már évek óta; kevés berendezési tárgya volt, nehogy feltűnő legyen, mondta, mert akkor biztosan elkergetnék onnan.

- Egyszer már el akartak vinni innen valahová, ahol jobb lenne nekem. De én nem akarok innen elmenni. Nem akarom, hogy mások mondják meg, hogy hol lenne jobb nekem.
Jó nekem itt. Nem ázom, és mindig friss a levegő. Az igaz, hogy fázni szoktam néha, de meg lehet szokni, majd meglátod!

Túl sok dolga nem akadt a teáskannának az öreg koldusnál, de azért jól érezte magát.
Az öreg annyira megszerette, hogy mindenhová magával cipelte kopott szatyrában.

Napközben bóklásztak a város utcáin egy kis élelmet kutatva, estefelé pedig behúzódtak a híd alá aludni. Tüzet gyújtottak, és meséltek egymásnak az életükről. A koldus egykori otthonáról, családjáról, a teáskanna pedig a nagymamáról.
Így telt az élet, éveken keresztül.

Időközben a koldus nagyon megöregedett, és megbetegedett. Egy fagyos téli napon, amint a városban bóklásztak, az öreg koldus nem bírta tovább a fájdalmat, és összerogyott. A járókelők találtak rá, és kórházba vitték. Amint magához tért, azon nyomban keresni kezdte a teáskannáját. De a kórházba nem vihette be a kopott szatyrot, meg az öreg, maszatos teáskannát. Hiába könyörgött, megfogták a teáskannát, és a szatyorral együtt kidobták a szemétre.
Ott találta magát megint egy halom hasznavehetetlen holmi között, a fagyos hidegben.

- Elvesztettem a nagymamát, és most már az öreg koldust is elveszítettem…- sóhajtotta bánatosan. - Most biztosan rám gondolnak mind a ketten, és azt szeretnék, ha felkelnék innen, és tovább mennék valahogyan.

A menekülés azonban igen nehéznek ígérkezett, mert olyan fogcsikorgató hideg volt, hogy a teáskanna már-már kezdett odafagyni a szemétdombhoz.
Mégis nekirugaszkodott, és egy határozott mozdulattal lehengeredett a kupac oldalán.
Ebben már volt némi tapasztalata, nem vitás. Nagyot koppant a fagyos betonon, és alaposan megütötte magát. Hja, nem könnyű dolog egy ilyen szemét helyzetből kikecmeregni!

Ez így rendben is lett volna, de hogyan tovább? Gurulni tovább nem lehetett, az idő pedig nagyon sürgetett. Még talán egy félóra, és végleg odafagy a betonra.
A helyzet azonban ismét megoldotta önmagát. Egy régiségkereskedő settenkedett oda óvatosan a szemétkupachoz.
– Döbbenetes, hogy miket lehet ott találni, öregem! – szokta mondogatni egyik kollégájának. – Azoknál a koldusoknál mindig van valami különlegesség. Nem tudom, hogy találnak rá ilyen csalhatatlan érzékkel. Ha te keresnéd, sosem találnál ilyeneket. Aztán minden a szemétre kerül, amikor félholtan kórházba kerülnek.

A régiségkereskedő felhúzta a gallérját, és sapkáját mélyen a szemébe húzta, hogy senki se ismerjen rá. A kupachoz érve azonnal észrevette a különleges formájú korallpiros teáskannát. Felkapta, és egy gyors mozdulattal a kabátja alá csúsztatta. Neki is volt már némi gyakorlata az ilyesmiben…

Kisietett a kórház udvaráról, és pillanatok alatt eltűnt a hosszú utcán.
Amint beért a boltba, azonnal hozzálátott a teáskanna rendbehozatalához.
Nem volt túl régi darab, de ebből a típusból nagyon keveset gyártottak annak idején.
Régóta vadászott már egy ilyen darabra, és most elégedetten dörzsölgette a tenyerét.
Pár óra múlva teljes pompájában csillogott a teáskanna. Szebb volt, mint újkorában.
A régiségkereskedő előkelő helyet keresett neki a polcán, és várta, hogy valaki megvegye végre. De teltek a napok, hetek és hónapok, és az öreg teáskanna senkinek sem kellett.
Kinek a különleges formája, kinek a színe, kinek a szaga nem tetszett.
Hamarosan a régiségkereskedő is megfeledkezett róla, és lerakta a legalsó polcra, hogy ne is lássa a hálátlan szerzeményt.

Egy napon azonban egy fiatalasszony lépett be a boltba, három kicsi fiacskájával. Teafőzőt kerestek, olyat, amilyen réges - régen nagymamának volt. Pirosat, különleges formájút, bodza, kamilla és menta illatút. A régiségkereskedőnek eszébe jutott a piros teáskanna, és megmutatta a vevőknek.

- Éppen ilyet akartunk! – mondták, és meglepetésükben összecsapták a kezüket.
- Tudja, a nagymamának volt ilyen teáskannája, de egyszer régen, amikor még gyerek voltam, a szüleim kidobták a lomok közé. Senkinek sem tetszett, csak nekem, meg a nagymamának. Úgy örülök, hogy találtam egy ugyanolyat! Mennyi finom teát főzött nekem abban a piros teáskannában a nagymama! – ábrándozott el a régmúlton a fiatalasszony.

Lassanként a teáskannában is feléledtek az emlékek: nagymama tüzet gyújt, hogy teát főzzön az unokáinak. Finom bodza, kamilla, menta és köménymag illat tölti meg a konyhát. És beszaladnak a gyerekek, köztük egy pici, copfos kislány. Hát persze! Ő az! Ugyanazok a meleg barna szemek, hullámos hajzuhatag, és szégyenlős mosoly, ami mindig ott játszadozott az ajkai körül. Ő nagymama unokája, aki mindig éppolyan kedves és finom volt, mint nagymama. Mély, meghatott boldogság öntötte el. Hát hazatalál végre…

A régiségkereskedő óvatosan becsomagolta a teáskannát, és mivel ízig-vérig kereskedő volt, dupla árat számolt fel érte. Elvégre, ha már családi ereklyéről van szó, biztosan sokat megér nekik!

És így történt, hogy a piros teáskanna hosszú-hosszú évtizedekig tartó vándorút után visszakerült abba a házba, ahol régen csak nagymama szerette a piros színű tárgyakat.
Ki tudja, talán mégis van valami varázserejük…

A hangya álma

(Megjelent a Dörmögő Dömötör c. gyermekfolyóiratban, 2005-ben).

Egyszer, réges-régen, találkoztam egy icuri-picuri hangyával, akit Augusztának hívtak.
Ő volt a legkisebb a bolyban. De az is lehet, hogy talán az egész világon ő volt a leges legkisebb hangya…
Szorgos, dolgos, aranyos hangyácska volt, de mégsem volt soha elégedett önmagával. Nem szeretett icuri - picuri lenni: úgy érezte, a többiek lenézik azért, mert olyan picike. Azt állította, hogy gyakran keresztülnéznek rajta, és fellökik, mert észre sem veszik.

Szombat délelőttönként a hangyák kijártak a városi parkba morzsákat szedegetni – olyankor mindig hemzsegtek a szemetelő piknikezők –és Auguszta egészen belebetegedett, hogy ő alig-alig tudott egy-két icuri-picuri morzsát elcipelni magával a bolyba, míg a többiek valóságos erőművészeknek tűntek.

Így teltek hát Auguszta napjai a bolyban, egyre elégedetlenebbül és egyre szomorúbban.
Pedig a többiek valóban kedvelték és nem is értették, hogy a pici hangya miért jár folyton lehorgasztott fejjel közöttük…

Egy napon, amikor éppen hazafelé tartottak a szombat délelőtti morzsagyűjtögetésből, Auguszta váratlanul összefutott a Jó Tündérrel. Érezte, hogy ez lesz élete legfontosabb találkozása. De hát kinek ne volna az?

A Jó Tündér így szólt Augusztához:

- Hangyám! Édes kicsi hangyám! Mondd csak: mi bánt téged?

Auguszta nem válaszolt azonnal, hiszen először meg kellett köszörülnie a torkát, mivel nagyon meg akart felelni a Jó Tündérnek.

-Hát… én nem akarok többé icuri - picuri lenni! – vágta ki némi habozás után Auguszta indulatosan.

A Jó Tündér kissé meglepődött ugyan azon, hogy Augusztát ennyire zavarja kicsiny volta, de azért mégiscsak úgy gondolta, hogy Augusztának is, mint mindenkinek, joga van ahhoz, hogy teljesüljön, amire vágyik.

-Jól van, kicsi hangyám. Ha akarod, én naggyá tudlak varázsolni. Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte.
-Igen. Mióta csak az eszemet tudom, ezt akarom. Tényleg megtennéd? De igazán? – faggatta a Jó Tündért a picinyke hangya esdekelve.
-Persze. Én hiszem, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy másként is kipróbálhassa magát. Csak így tudunk tanulni –néha, a hibáinkból –tette hozzá halkan, de az utolsó szavakat már nem hallotta a mi kis Augusztánk, annyira izgatott lett ettől a várva-várt nagy lehetőségtől.

- És… mikor? Mikor tudod? - kérdezte Auguszta izgatottan.
- Most, ha akarod- válaszolt a jóságos Tündér türelmesen.
-Jó! Jó! Akkor most! – örvendezett önfeledten Auguszta, és örömében körbe –körbe futkosott a Jó Tündér körül. -És… hogyan fogod ezt megtenni velem?- faggatta tovább a Tündért.
- Mindössze annyit kell tenned, hogy becsukod a szemeidet, és nagyon erősen elképzeled, hogy olyan vagy, amilyen lenni szeretnél - válaszolta a Jó Tündér, és menni készült.
- De… de honnan fogom tudni, hogy megváltoztam? – kérdezte Auguszta aggodalmaskodva.
-Megfigyeled a többiek reakcióját. Ők észreveszik a változásokat, és másképp kezdenek viselkedni veled, mint annak előtte. Ebből majd tudni fogod, hogy valami változott benned… - mondta, és nyomtalanul eltűnt.

A kis hangya még egy ideig meresztgette a szemeit, de sehol sem látta a Jó Tündért, így hát nekilátott megváltozni.
Jó erősen behunyta a szemeit, és maga elé képzelt egy hatalmas lábakon járó termetes hangyát, akinek mindenki a kegyeit keresi…

Amikor újból kinyitotta a szemeit és végignézett magán, úgy érezte semmit sem változott.
Hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy tévedett. A boly közelében valóságos pánik tört ki, amikor a hangyák megpillantották a gigantikus méretű „hangya-szörnyet” – mert hogy ennél jobb kifejezés Augusztát látva senkinek sem jutott eszébe.
Meg sem ismerték, annyira megváltozott. Auguszta először értetlenül és megdöbbenve állt a boly bejáratánál. Szeretett volna bemenni és elbújni valahová a többiek elől, de az egyébként tágas hangyaboly most elérhetetlennek tűnt, hiszen legalább ötszázszor akkora volt, mint előtte. Ráadásul a boly bejáratánál még össze is taposott néhány ijedten fel-alá futkosó hangyát, amitől aztán még nagyobb lett az amúgy is óriásivá duzzadt fejetlenség a boly körül.
Auguszta megpróbált a lelkükre beszélni, hogy ne ijedjenek meg, ez csak ő, Auguszta, icuri-picuri hangyatársuk, és a világért sem akarja bántani őket, de a hangyák nem hallgattak rá:

- Még ha te lennél is Auguszta – jelentette ki egyikük – akkor sem engednénk többé a boly közelébe. Hiszen mindannyiunkat összetaposnál!

Augusztának szomorúan be kellet látnia, hogy hangya - társának bizony igaza van.
Porig sújtva kullogott el a boly közeléből, de ezen túl minden nap meglátogatta őket, és megpróbálta visszakönyörögni magát hozzájuk.
Ám a hangyák hajthatatlanok voltak. Hallani sem akartak többé az óriássá torzult Augusztáról.

Egy napon, amint éppen a hangyaboly felé tartott, hogy újból megpróbáljon visszaférkőzni a hangyák kegyeibe, néhány embert pillantott meg a közelben.
Hirtelen remény csillant fel a szegény hangya szemében, és örömteli várakozással a fűszálak és bokrok között csörtetve elindult feléjük. De amint megpillantották, éktelen sikítozást hallattak és botokkal, esernyőkkel fenyegetőzve futottak a megriadt hangya után. Egy darabig ádázul üldözték, de az is lehet, hogy már régen felhagytak vele. Kifulladva állt meg egy szederbokor mellett, és kimerülten elterült alatta. Fájdalmas zokogásba kezdett, mert eszébe jutott az az idő, amikor még a hangyabolyban élt több száz másik hangyával együtt, és senki sem üldözte, senki sem bántotta. Most, ennyi kellemetlenséggel a háta mögött végül is be kellett látnia, hogy nem is volt olyan rossz dolog icuri-picuri hangyának lenni. Tulajdonképpen mindenki kedvelte és megbecsülték a munkáját, és egyébként is: sokkal, de sokkal jobb volt icuri - picurinak lenni!

- Icuri-picuri akarok lenni! Icuri-picuri akarok lenni! Olyan akarok lenni, amilyen voltam! – üvöltötte torkaszakadtából, s hozzá még toporzékolt is óriásivá dagadt lábaival.
Nemrég még szeretett volna nagy lenni, most pedig semmi más vágya nem volt, minthogy újra pici, szorgos, dolgos, aranyos kis hangya lehessen.

A nagy kiabálásra felébredtek a hangyák, és a hatalmas közös hálóból minden hangya odarohant az ágyában fájdalmasan sikító icuri-picuri hangyához.

Kinyitotta a szemeit, és örömmel vette tudomásul, hogy a jól ismert hálóban a jól ismert arcok veszik körül aggódva, és hogy az egész gigantikus hangya-sztori csak rossz álom volt csupán…

A kis hangya soha többé nem akart megváltozni, de a többiek észrevették, hogy az óta sokkal barátságosabb és elégedettebb lett.

Mese a tóról

(Megjelent a Ma Andersen Óbudán c. mesegyűjteményben, 2005-ben).


Volt egyszer, valahol messze a magas hegyek között egy csodálatos kékvizű tavacska. Magasan volt fenn a hegyekben, ahol már a fenyőfák is csak igen kis számban mutatkoznak. Nem is volt a tavacska partján más, mint három fiatal, friss illatú fenyőfa.
Kopár hegyoldalak vették körül minden oldalról, és eltakartak előle minden kilátást.
Amennyire csak vissza tudott emlékezni, mindig csak ezeket a kopár hegyoldalakat látta.
Az ég ezzel szemben teljes pompájában előtte állt valamennyi évszakban.
Másként mutatkozott előtte tavasszal, nyáron, ősszel és télen, de még napközben sem volt egyetlen egyszer sem néhány percnél hosszabb ideig egyforma. A legváltozatosabb formájú és színű felhők úsztak át rajta, hol egyik, hol másik irányból, ahogy a szél mozgatta őket az átlátszó égbolton. Legérdekesebbek a viharfelhők voltak, melyek nagy sebességgel, és cikázó villámokat szórva vonultak el fölötte, és néha, amikor egy-egy haragos villám csapott le mellette, megrázkódott a hatalmas erőtől.
Sohasem félt itt fent, a magas kopár hegyek között, és sohasem unatkozott.
Néha ugyan elfogta a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet a világ a kopár hegyeken túl, hiszen a madarak, amikor nagyritkán meglátogatták, és ittak tiszta, hűvös vizéből, megpihentek pár órára a fenyőfák ágai között. Tőlük tudta, hogy van élet a kopár sziklákon túl is, sőt, lent, a völgyben sűrűn lakott falvak és városok vannak.
Néha-néha kirándulók is meglátogatták a kis tavat, de csak nagyon ritkán. Ilyen magasra kevesen másztak fel, és a vizébe senki sem merészkedett, mert túl hideg volt.
A tó ilyenkor szeretett volna megszólalni, kicsit beszélgetni az emberekkel, de nem tudott az emberek nyelvén beszélni. Csak tátogott nagyokat, de emberi fül számára érthető hangokat nem sikerült kipréselnie magából.
Egy napon azonban különös dolog történt. Éppen az égen átkúszó felhőket számolgatta, amikor hatalmas viharfelhők tűntek fel az égen. Sötétek voltak és fenyegetőek, és sebesen közeledtek a hegyek csúcsai felé. A kis tó borzongani kezdett az erősödő szélben, mely egyre vadabbul tépte a fenyőfák ágait. A szél tovább erősödött, az ágak pedig egyre jobban recsegtek-ropogtak, és a kis fenyőfák csilingelő nevetése mindinkább fájdalmas jajveszékelésbe csapott át. A tó riadtan próbált szétnézni maga körül, de a szél annyira fodrozta a vizét, hogy alig látott ki a saját medréből. Látta a fák árnyait, amint vadul hajladoznak a viharban, a hatalmas esőcseppek verték az arcát, és közben kétségbeesetten próbálta nyitva tartani a széltől és esőtől begyulladt szemeit. A fenyőfák egyre félelmetesebben nyikorogtak, és félelmükben szerettek volna elfutni, fedezékbe bújni a vihar elől, de nem bírták mozdítani a lábaikat.

- Jaj, a derekam – kiáltotta kétségbeesetten az egyik – mindjárt kettétörik!
- Jaj, az ágaim, mindjárt letörnek! – sikoltotta a másik.

A harmadik nem szólt, csendben állt földbe gyökerezett lábakkal. Ágait már rég lecibálta a szél, fiatal testét kettétörte a vihar. A megtépázott ágak a tó háborgó vizén hánykolódtak, a kettétörött törzs pedig elgurult egy nagy kőig, és félúton a tó vize felé, elakadt.
Az épen maradt kis fenyőfák csak most vették észre, mi történt a társukkal.
Szomorúan nézték a kettétörött fatörzset, és eszükbe jutott, hogy együtt nőttek fel.
Egyszer, néhány évvel ezelőtt, egy tobozt sodort a kis tó partjára a viharos szél. Ebből a tobozból pottyant ki a három életerős fenyőmag, amiből később megszülettek.
Sok-sok friss hegyi levegő, langyos eső, és tiszta napfény nevelte fel őket, és most keserű gyantakönnyeket hullattak elvesztett társukért. A nehéz könnycseppek végigcsorogtak a tűleveleken, majd elragadta őket a szél, ki tudja, hová.
Lassanként elcsitult a vihar, és szaporán eleredt az eső. Hatalmas, szakadó esőfüggöny fedte el a világot, vagy ha nem is a világot, de a kopár sziklák közötti kis völgyet biztosan. Most már tényleg semmit sem lehetett látni, és a tó, meg a fenyőfák becsukták a szemeiket, és csendben várták, hogy elálljon az eső. Arra ugyan várhattak…
Egy álló hétig egyfolytában zuhogott, megállíthatatlanul. A hetedik nap estéjén hirtelen megszűnt az esőzés, és lassanként tisztulni kezdett az égbolt. Madarak csapkodtak szárnyaikkal a felhők alatt, és a lenyugvóban lévő Nap utolsó sugarai átszűrődtek a földre. A kimerült fenyőfák elcsigázottan hajtották fejüket megtépázott ágaik közé, és azonnal elaludtak. A kis tavacska is lehunyta a szemeit, de kissé dideregve aludt el. Vize jelentősen lehűlt a napokon át tartó esőzéstől.
Másnap reggel a Nap melengető fényére ébredtek. A fenyőfákat. apró madárkák csiklandozása ébresztette. Hosszan nyújtózkodtak a napfényben, és lerázták ágaikról a nehéz esőcseppeket. Abban a pillanatban tátva maradt a szájuk. Azt vették észre, hogy a kis tó a viharos napok alatt valahogyan átköltözött a másik oldalukra. Óvatosan az ellenkező oldal felé fordították a fejüket, és attól, amit láttak, még jobban meglepődtek.
Ugyanis azon az oldalon is volt egy ugyanolyan kis tó.
Percekig forgatták a fejüket, jobbról-balra, és balról – jobbra, óvatosan, megfontoltan, mint aki attól fél, hogy káprázik a szeme.

- Te is azt látod, amit én látok? – kérdezte az egyik kis fenyőfa a másikat.
- Alighanem alaposan megfáztunk ebben a cudar időben, és belázasodtunk…- felelte a másik.
- Hunyjuk le a szemeinket, vegyünk egy nagy levegőt, és nézzük meg újra.

Percekig csukva tartották a szemhéjaikat, majd megfogták egymás kezét, és nagyon óvatosan kinyitották. Először jobbra pislantottak. És a kis tó ott volt.
Aztán balra pislantottak. És ott is volt egy kis tó. Egyik szakasztott mása a másiknak.
Közben a tó is felébredt, nagyot nyújtózkodott, és szokása szerint megdörzsölte a szemeit. Hirtelen eszébe jutott a vihar, és a fenyőfák, és feléjük fordította tekintetét. A kis fák ott álltak megszeppenve, tépetten és egymásba kapaszkodva, és ijedten nézték az ébredező kis tavat. Hirtelen a másik irányból is mocorgás hallatszott, ami olyan meglepő volt, hogy a kis tó azonnal odakapta a fejét. A két tó rémülten meredt egymásra, mintha kísértetet látnának.. Egyikük elkezdett grimaszokat vágni, a másik pedig utánozta, és fordítva. Így ment ez vagy fél óráig, mire belefáradtak, és abbahagyták a grimaszolást. A kis tó egyszerre volt kíváncsi, rémült, és boldog. Örült, hogy nincs most már egyedül, de félt is, hogy a másik tó talán magának akarja majd az egész kis völgyet. Sokáig hallgattak így, a két tó, meg a két kis fenyőfa, mire egyikük megunta a hallgatást, és beszélgetést kezdeményezett:

- Khm, khm… én…khm…én csak egy fenyőfa vagyok…nem akarok beleszólni, amúgy sem vagyok efféle tó-ügyekben járatos, de….honnan tetszett ideérkezni? – törte meg az egyik bozontos kis fenyőfa a feszült csendet.
- Nem tetszett. És….amúgy meg vegyétek tudomásul, hogy fogalmam sincs, honnan kerültem ide….- válaszolt kicsit durcásan az új tavacska.

Szavait újabb csend követte. A fenyőfák nem mertek többé megszólalni, a régi tó pedig még mindig nem talált szavakat meglepetésében.

- Egyébként…láttalak benneteket a viharban. Jól megtépázódtatok. És….sajnálom a társatokat. Erős gyökere kell legyen annak, aki ilyen viharban is meg tud maradni. Én már rég elmentem volna innen, le, a völgybe, ahol könnyebb az élet.

- Amikor egy új tó születik – szólalt meg egy kis szikladarab a fűben – mindig ekkora hűhó van. Nekem elhihetitek. Megértem már néhányat. Itt hevertem akkor is, amikor te megszülettél – fordult a régi tavacska felé. – Csak akkor még nagyobb voltam, és élesebb. Azóta kerekebbre csiszolt a szél, és az eső, és gurultam is valamennyit lefelé, onnan a hegyoldalból. – mutatott az egyik közeli sziklás lejtőre. – De azért itt voltam, és sok mindent láttam. Láttam állatokat felkapaszkodni a gerinceken és megpihenni a hegyoldalak aljában, és láttam embereket lezuhanni a mélybe. Láttam létrejönni és eltűnni tavakat, fákat kipattanni apró magvaikból, és felkelni-leáldozni a Napot megszámlálhatatlanul sokszor. Amikor te megszülettél – fordult az öreg szikladarab a régi tavacska felé – még ennél is nagyobb vihar tombolt itt fent, vagy tíz napon keresztül. Egy nagyobb mélyedés volt akkor itt csupán, és ez lett a medred. Lassanként megtelt vízzel, csak úgy zuhogott le a hegyoldalból a sok eső. Aztán eljött a tél, majd a tavasz, az olvadás, és a sok hólé szépen megtöltötte a medret. Igazán szép kis tavacska lett belőled, szépen felcseperedtél…

Az öreg kő abbahagyta a beszédet, és köhögni kezdett, mert hiába a friss hegyi levegő, a tiszta napfény, az idő halad előre megállíthatatlanul, és nyomokat hagy mindenkin.
A fenyőfák elgondolkodtak a hallottakon, mert ők még fiatalok voltak, és nem sokat tudtak a világról. Elcsodálkoztak az öreg kövön, mert többször látták már magányosan heverni a fűben, esőben, fagyban, tűző napsütésben, de sohasem szólt egy szót sem.
Különös volt most így hallgatni őt, miután sokáig éltek egymás mellett szótlanul.
A kis tó elgondolkodott a hallottakon, mert eddig még senki sem mesélt neki a születéséről.

Az új tavacska akkor megköszörülte a torkát:
- És akkor most, hogyan tovább?

- Mivel én vagyok itt régebben – és ezt a kő is bizonyíthatja – azt hiszem, én fogok itt maradni. – jelentette ki a régi tavacska.
- Mi az, hogy te vagy itt régebben? A te medred már iszapos, a partod lemorzsolódott. Ha engem kérdezel, én már nyugdíjba is mennék, ha ilyen szánalmas állapotban lennék. Ezzel szemben én teljesen friss vagyok, hiszen még csak most születtem. Egyébként az a szikla már annyira öreg, hogy szerintem azt sem tudja, mit beszél. Még hogy ő emlékszik a te születésedre!

- Már pedig akkor is én maradok itt!
- Nem! Én maradok! – vitatkozott a régi tavacska és az új tavacska.

- Miért ne maradhatnátok mind a ketten? – szólt közbe az öreg lemorzsolódott sziklakő. Hiszen van itt hely elég mindannyiunknak. Az igaz, hogy te voltál itt előbb, és sokáig éltél itt egyedül, ebben a völgyben.- mondta a régi tavacskának. De talán neked is jobb lesz, ha ezentúl nem leszel annyira egyedül. Emlékszem, hány éjszakán át hallgattalak, ahogyan csendben számolod az égen a bárányfelhőket. Nem tudtál aludni, és egyedül érezted magad, de senki sem volt melletted, aki enyhíthetett volna a magányodon. A fenyőfák ilyenkor már mélyen aludtak, a madarak csak napközben jönnek, én pedig nem tudtam, hogyan szólíthatnálak meg. De most már van valaki, aki beszéli a te nyelvedet, aki olyan, mint te vagy.


A két tó még duzzogott egy ideig, de aztán lassanként összebarátkoztak. Olyannyira, hogy az idő múlásával alighanem egymásba is szerettek, és egy kiadós esős éjszaka után a kis völgy lakói arra ébredtek, hogy a két kis tó vize a fenyőfák körül összefolyt, és egy nagy, terebélyes tó lett belőlük. A két fenyőfa ott találta magát egy kis sziget közepén, tiszta, mély, hűvös víztől körülvéve.

Lépcsőházi történet

(Megjelent a Ma én mesélek neked c. mesegyűjteményben, 2008-ban).

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virág. A nevét sajnos nem tudom, mert bevallom, sohasem kérdeztem meg tőle... Elismerem, nem szép dolog, mert nap mint nap többször is elmentem mellette a lépcsőházban. Úgyhogy igazán megkérdezhettem volna. Talán jól is esett volna neki, ha valaki észreveszi, és érdeklődik iránta...

Szóval, ott állt a lépcsőházban, közel az ablakhoz. Vagyis, hogy nem is volt annyira közel... Valószínűleg nem ő volt a “kedvenc”, mert az összes kiköltöztetett virág közül ő került legtávolabb a fénytől. Annál közelebb volt viszont az emberek lábához, akik nap mint nap beleakadtak hosszú, lelógó leveleibe. Persze senki sem akart szándékosan ártani neki, de valahogy olyan pimaszul és kikerülhetetlenül keresztezte az útjukat, hogy
aligha volt más választásuk. Leginkább a virág tulajdonosára haragudtak a lakók, amiért ilyen rossz helyet talált a virágjának, de mivel nem ismerték az illetőt, ezért szegény virágon töltötték ki a mérgüket. Persze megpróbálhatták volna egy kicsivel odébb tenni, de legalább két okuk volt arra, hogy semmit se tegyenek. Először is: más tulajdonához nem szokás csak úgy hozzányúlni. Másodszor pedig úgy érezték, a tulajdonosnak kutya kötelessége volna észrevenni, hogy valami nincs rendben a virág körül. Miért tegyenek ők bármit is helyette? Így hát a virág továbbra is kénytelen volt útban lenni, az emberek pedig jobb híján megpróbáltak megfeledkezni róla.

Szegény virág, amint meghallotta a léptek zaját a földszintről, máris kirázta a hideg:

- Na, jönnek már megint! – motyogta indulatosan. – De jöjjenek csak, egyszer úgyis elvesztem a fejem, és alaposan elgáncsolom valamelyiket!

Persze a virág leveleibe ezúttal is alaposan beletapostak, és persze ő ezúttal sem veszítette el a fejét. Hiszen alapvetően békés, nyugodt természete volt.

A düh és a bosszúvágy mégis napról napra erősebben dolgozott benne, és végül is arra a következtetésre jutott, hogy valamit tennie kell végre tűrhetetlen helyzetének javítása érdekében.

Egy napon elhatározta, hogy megpróbál szövetségre lépni a többi virággal.

- Mondd csak, kedves szomszéd – fordult nyájasan a muskátlihoz, aki az ablakpárkányon hevert hanyagul egy balkonládában – a te leveleidre nem szoktak rátaposni az emberek?
- Az enyémekre? – kacagott fel a muskátli. – Azokra bizony nem szoktak! Én egész nyáron át pompás piros virágokkal örvendeztetem meg őket, úgyhogy rám vigyáznak. Bezzeg te nem hoztál egy virágot sem idén nyáron, és még elvárod, hogy különleges bánásmódban részesítsenek! Pháh! – méltatlankodott a piros muskátli.
- Dehogy várok én különleges bánásmódot... csak... tudod...a leveleim... – dadogta megszeppenve a virág.
- A leveleid, a leveleid! Kit érdekelnek a te leveleid? Hoztál virágot az idén, vagy nem hoztál? Ez a kérdés! Levele lehet bárkinek, az nem olyan nagy kunszt! – vágta rá pökhendin a muskátli.

A virág szomorúan fordította el a fejét, és ha lettek volna könnyei, biztosan elsírta volna magát a muskátli gőgös replikájára. Ehelyett azonban csak búslakodni tudott, némán, könnyek nélkül.

Hirtelen újra léptek zaját hallotta, és elhatározta, hogy ha már a többi virággal nem tud szót érteni, megpróbál a lelkükre beszélni az embereknek. Egy fehér bajszú öregúr döcögött felfelé a lépcső korlátjába kapaszkodva, és amikor végre közel ért, a virág így szólt hozzá:

- Kérem... ne taposson a leveleimre... nagyon fáj, ha összetapossák a leveleimet... – kérlelte udvariasan az öregurat.
- A leveleid, a leveleid! Törődöm is én a te leveleiddel! Annyi a gondom, hogy ki sem látszom belőle! Gyógyszerek, gázszámla, villanyszámla! Azzal ki törődik, he? Hogy miből fizetem ki őket, he? Senki! Úgyhogy ne hablatyolj itt nekem a vacak kis leveleidről, ha jót akarsz! – Elmentében még meg is bökte a virágot a botjával, hogy majd felfordult a cserepe. Aztán továbbdöcögött a lépcsőfeljárón, hangosan fújtatva és többé vissza sem nézett az elképedt virágra.

Újabb néhány perc múlva ismét léptek zaja verte fel a lépcsőház csendjét, és a virág összeszedte a maradék bátorságát:

- Néni, kérem, segítsen... kérem szépen, toljon beljebb, vagy emelje fel a leveleimet a földről, mert nagyon fáj, ha rálépnek! – kérlelte sírós hangon az idős asszonyt, aki azonban sajnos nagyot hallott, és nem értette, mit akar tőle a virág.
- Mit mondtál, aranyoskám? Nem értem! Beszélj hangosabban, nem hallak jól!
- Á, semmi, semmi, tessék csak nyugodtan tovább menni – intett a virág szomorkás belenyugvással a néni felé.
- Értem már, biztosan szomjas vagy, aranyoskám, hát majd hozok én neked vizet, meglátod, meglocsol téged Teri néni, aranyoskám, egyet se félj! – paskolta meg Teri néni a virágot, a megértés csalóka illúziójába ringatva magát.
- Na, jól nézek ki! Az egyik eltángál a botjával, a másik meg meg akar locsolni! Hát mondtam én, hogy szomjas vagyok? Még csak az hiányzik, hogy nyakon öntsenek egy adag hideg vízzel télvíz idején, a hideg lépcsőházban! Nahát, ha más mondaná, igazán el se hinném ezt az egészet! - méltatlankodott a virág keserűen.

A lépcsőház végre elcsendesedett, lekapcsolták a villanyt, és a virágok is álomra hajtották a fejüket. Egyedül a horzsolt és széttaposott levelű virág nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy holnap majd újra felvirrad egy reggel, és neki ismét durva léptek súlyát kell elviselnie. Tehetetlenségében és dühében aljas tervet kezdett magában forralgatni:

- Majd megmutatom én nektek, hol lakik a virágok Istene! Majd ellátom én a bajotokat, egyet se féljetek! – és aprólékosan elkezdte szövögetni rosszindulatú tervét az emberek ellen.

Másnap reggel, amint meghallotta az első lépteket a lépcsőházban, felkészült a támadásra. A szíve hevesen kalapált, törött levelei megfeszültek, és várakozó állásba helyezkedett. Kisvártatva megjelent egy suhanc a lépcsőfeljárón. Valami fülhallgató lehetett a fején, mert nem nézett se jobbra, se balra, csak hangosan dudorászott, és szélsebesen suhant el a virág mellett. Azaz csak suhant volna, mert a virág a megfelelő pillanatban elkapta a bokáját, rátekeredett, és többé nem engedte el. A fiú rémülten vágódott el a lépcsőn, és esetlenül nézett a virágra, úgy, hogy az már majdnem megsajnálta. De akkor arra gondolt, hogy hányszor tapostak rá ezek a lábak figyelmetlenül sajgó leveleire, és nyomban erősített a szorításon. A fiú – mintha megértett volna valamit – csak ült a lépcsőn, és bambán a virágra meredt. Nem szólt egy szót sem, csak nézte a virág meggyötört leveleit, és fájó lábait tapogatta. A virág diadalmas arckifejezéssel állta a fiú tekintetét, és nem engedett a szorításából. Aztán lassanként elunta a mókát, és elengedte a fiú bokáját.

- Most menj, és mondd meg a társaidnak, hogy ha még egyszer rálépnek a leveleimre, én is rá fogok lépni a lábukra! Isten látja lelkemet, nem akartam fájdalmat okozni neked, de másképp lehetetlen szót érteni veletek. És hidd el, fiú, hogy ezen a világon minden, de minden fel fog egyszer lázadni ellenetek: a vizek, amiket szennyeztek, a levegő, amit tönkre tesztek, és a növények, állatok, akikre nem vagytok tekintettel. Egy napon majd mind ellenetek fordulnak, de akkor már késő lesz! Mert mind nagyot hallókká lesztek, amint valaki próbál megszólítani benneteket. Az egyetlen dolog, amiből képesek vagytok valamit tanulni, az az erőszak. Az erőszak, ami úgy hatja át az életeteket, hogy már szinte észre sem veszitek. Menj hát, siess, mondd meg az embereknek, hogy óvják a vizeket, levegőt, növényeket, állatokat! Siess, mert meggondolom magam, és nem eresztelek el többé! – és dühösen rázta az öklét a hanyatt - homlok rohanó fiú felé.

Hogy szólt-e a fiú az embereknek, vagy nem, azt nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy többé senki sem lépett a virág leveleire.