Coccolino az ablakpárkányra könyökölve nézte a késő decemberi hóesést.
Hosszú ideje várta már, hogy végre leessen az első hó, mert nagyon szerette nézegetni a hófödte dombokat, behavazott háztetőket.
- Tizenkettő…– mondta csendesen, majd elmélázva várta a következő hópelyhet, mely a nyitott ablakon keresztül az orra hegyére esett.
Az öreg kandallóban vidáman pattogott a tűz, a sötét szoba falain ugrándozva táncoltak a pajkos fények.
- Tizenhárom… - pottyant meleg orrocskájára a következő hópihe, és azonnal el is olvadt. Nem maradt más utána, csak egy leheletnyi nedvesség az orra hegyén.
Szerette a telet, most mégis unottan és magányosan könyökölt az ablakpárkányon.
Nagyot sóhajtott, majd halkan bezárta az ablakot. Csak most vette észre, hogy apró mancsai egészen elgémberedtek a hidegben, és közelebb lépett a kandallóhoz, hogy megmelengesse őket.
- Olyan szép volt a tavalyi, meg a tavaly előtti, meg az azelőtti karácsony… - sóhajtotta szomorúan. – Itt ültünk a tűz körül, mindannyian, fahéjas teát kortyolgattunk, és beszélgettünk. Nem is emlékszem már, hogy miről is beszélgettünk… Hát persze! Róka Peti (aki egyébként egy roppant kedves róka, és a legjobb barátom) elmesélt egy hosszú-hosszú történetet az ükapjáról, Vukról. Tátott szájjal hallgattuk, és közben jóízűen nevettünk. Aztán Mókus Márk barátom mesélte el egyik legendás felmenője, Misi Mókus kalandjait. Micsoda nagyszerű történet volt az!
A levegőt megtöltötte a csodálatos fahéj illata, a boldog arcokon a karácsonyfadíszek színes ragyogása cikázott, és titokban már mindenki arra várt, hogy végre megcsendüljön a picike csengettyű, mely az ajándékosztás idejét jelzi… és most senki sincs velem, egyedül vagyok…
Coccolino szemei megteltek könnyel. Ezen a karácsonyon hiába várta barátait. Nem volt fahéjillat, nem volt csengettyű, és nem voltak barátok sem.
- Vajon mi lelte őket? – tűnődött. Hiszen tegnap, amikor összefutott Nyuszival, Nyuszi rendkívül zavarba jött, elpirult, és nagyon úgy tűnt, hogy valamit rejteget a télikabátja alatt. Erre Coccolino is elpirult, és megpróbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre Nyuszi zavarát, de titokban biztos volt benne, hogy Nyuszi a neki szánt ajándékot rejtegeti. Milyen boldogan ugrándozott akkor hazafelé! Útközben ő is beszaladt a boltba, és sürgősséggel megrendelte a létező legnagyobb csoki nyuszit, mert annak Nyuszi minden évszakban nagyon örült, nemcsak Húsvétkor. Sohasem ette meg őket, hanem elégedetten berakta a nagy üveges almáriumba, ahol már ott sorakozott az összes eddig kapott nyuszi.
- „Majd mindet egyszerre fogom megenni, ha eljön az ideje!” – magyarázta a többieknek, és nagy gonddal megigazítgatta azokat, amelyekről úgy vélte, kilógnak a sorból. Legkedvesebb időtöltése ugyanis gyűjteményének rendezgetése volt.
- „Én nem tartogatnám őket ennyi ideig…” - ingatta a fejét Mókus Márk, aki épp olyan torkos volt, mint egykori őse, Misi Mókus. – „Ami ennivaló, azt meg kell enni. Punktum.”
- „Még meg talál romlani…” - mondta óvatoskodó hangsúllyal Róka Peti.
- „Lehet, hogy már le is járt a szavatossági ideje!” – tódította Mókus Márk.
- „Soha! Még hogy a csoki nyusziknak lejár a szavatossági… micsodája! Nem holmi marha párizsi ez, barátom! Annak lejárhat a… a szavatosa, vagy mije, de a csoki nyusziknak, azoknak soha! Mert ezek nem elég, hogy nyuszik, de még csokiból is vannak ráadásul!”
- Milyen aranyos volt, ahogy körmeszakadtáig védte a csoki nyuszikat! - Coccolino egészen elérzékenyült, ahogy visszaemlékezett a régi karácsonyokra. – Egyáltalán nem zavarta, hogy folyton csoki nyuszikat kapott ajándékba. Sőt: Mókus Márk egyszer megpróbálkozott egy marcipán répával, de Nyuszi kerek-perec visszautasította, és egészen vérig sértődött, amiért nem csoki nyuszival lepték meg! És most nem kell neki a csoki nyuszim…
Megint majdnem elsírta magát, úgyhogy gyorsan megpróbálta másfelé terelni a gondolatait.
- És Róka Peti? Neki mindig valami mást adtam ajándékba. Na jó, csak a mintája meg a színe volt más, egyébként minden évben puha, meleg sálat kötöttem neki. Nagyon szereti a sálakat, ugyanis… Hihi – kuncogta el magát Coccolino – emlékszem, egyik télen az összes sálat a nyaka köré tekerte, amit valaha kötöttem neki! Azt mondta, azért, mert nagyon meg van fázva. Én persze tudtam, nem meri bevallani, hogy egyszerűen csak úgy a szívéhez nőtt valamennyi, hogy nem tudott választani közülük… olyan édes volt, ahogy rekedtes hangon, erőltetetten köhécselve és krákogva beült a megszokott helyére, a kandallóm melletti öreg karosszékbe, és hamarosan úgy belemelegedett a beszélgetésbe, hogy egészen megfeledkezett az állítólagos náthájáról. Istenem, mekkorákat nevettünk együtt!
Ismét majdnem eleredtek a könnyei, ahogy bánatosan ringatta magát a kandalló melletti puha karosszékben.
- Hát, akárhogyan is próbálom, ezen az estén semmi másra nem tudok gondolni, csak rájuk!
Most már ha akarta volna sem tudta volna megállítani a könnyeit. Egyszerűen nem értette, miért fordultak el tőle a barátai. Csak zokogott, zokogott vigasztalhatatlanul.
A kakukkos óra este nyolcat ütött. A távolban bánatos kutyacsaholás hallatszott, és valaki megkocogtatta az ablakot. Coccolino megdörzsölte vörösre sírt szemeit. Az öreg fotel karfája egészen nedves lett a könnyeitől. Körülnézett, és csak most ébredt rá, hogy a karácsonyfa feldíszítése és az ajándékok csomagolása közben annyira elcsigázódott, hogy beledőlt a karosszékbe és elnyomta az álom.
Odament az ablakhoz, és a ház előtt megpillantott egy hatalmas, szikrázó, hóból épített Coccolino macit. Körülötte ott ugrándoztak és integettek a barátai, az arcuk pirosan ragyogott a ropogós, friss levegőtől.
Coccolino felkapta a télikabátját, és kirohant hozzájuk.
- Ezt a macit neked építettük, fogadd tőlünk szeretettel! Remélem, nem késtünk sokat! – mondta Nyuszi, és úgy megölelgette jobbról-balról, hogy csak úgy ropogtak a csontjai.
Coccolino azt sem tudta, hogyan palástolja hatalmas izgalmát és boldogságát!
- Hát mégsem felejtettek el engem! Hát mégis szeretnek! – gondolta magában, aztán betessékelte az átfagyott társaságot a meleg, fahéj-illatú szobába. Mindenki elfoglalta a helyét, előkerült a fahéjas tea és a ropogós diós kalács. Róka Peti (aki egyébként egy roppant kedves róka, és Coccolino legjobb barátja) elmesélt egy hosszú-hosszú történetet az ükapjáról, Vukról. Tátott szájjal hallgatták a történeteit, és közben jóízűen nevettek. Aztán Mókus Márk mesélte el egyik legendás felmenője, Misi Mókus kalandjait. Micsoda nagyszerű történet ám az! A levegőt megtöltötte a csodálatos fahéj illata, a boldog arcokon cikáztak a karácsonyfadíszek fényei, és titokban már mindenki arra várt, hogy végre megcsendüljön az angyalka picinyke csengettyűje, mely az ajándékosztás idejét jelzi…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése