Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virág. A nevét sajnos nem tudom, mert bevallom, sohasem kérdeztem meg tőle... Elismerem, nem szép dolog, mert nap mint nap többször is elmentem mellette a lépcsőházban. Úgyhogy igazán megkérdezhettem volna. Talán jól is esett volna neki, ha valaki észreveszi, és érdeklődik iránta...
Szóval, ott állt a lépcsőházban, közel az ablakhoz. Vagyis, hogy nem is volt annyira közel... Valószínűleg nem ő volt a “kedvenc”, mert az összes kiköltöztetett virág közül ő került legtávolabb a fénytől. Annál közelebb volt viszont az emberek lábához, akik nap mint nap beleakadtak hosszú, lelógó leveleibe. Persze senki sem akart szándékosan ártani neki, de valahogy olyan pimaszul és kikerülhetetlenül keresztezte az útjukat, hogy
aligha volt más választásuk. Leginkább a virág tulajdonosára haragudtak a lakók, amiért ilyen rossz helyet talált a virágjának, de mivel nem ismerték az illetőt, ezért szegény virágon töltötték ki a mérgüket. Persze megpróbálhatták volna egy kicsivel odébb tenni, de legalább két okuk volt arra, hogy semmit se tegyenek. Először is: más tulajdonához nem szokás csak úgy hozzányúlni. Másodszor pedig úgy érezték, a tulajdonosnak kutya kötelessége volna észrevenni, hogy valami nincs rendben a virág körül. Miért tegyenek ők bármit is helyette? Így hát a virág továbbra is kénytelen volt útban lenni, az emberek pedig jobb híján megpróbáltak megfeledkezni róla.
Szegény virág, amint meghallotta a léptek zaját a földszintről, máris kirázta a hideg:
- Na, jönnek már megint! – motyogta indulatosan. – De jöjjenek csak, egyszer úgyis elvesztem a fejem, és alaposan elgáncsolom valamelyiket!
Persze a virág leveleibe ezúttal is alaposan beletapostak, és persze ő ezúttal sem veszítette el a fejét. Hiszen alapvetően békés, nyugodt természete volt.
A düh és a bosszúvágy mégis napról napra erősebben dolgozott benne, és végül is arra a következtetésre jutott, hogy valamit tennie kell végre tűrhetetlen helyzetének javítása érdekében.
Egy napon elhatározta, hogy megpróbál szövetségre lépni a többi virággal.
- Mondd csak, kedves szomszéd – fordult nyájasan a muskátlihoz, aki az ablakpárkányon hevert hanyagul egy balkonládában – a te leveleidre nem szoktak rátaposni az emberek?
- Az enyémekre? – kacagott fel a muskátli. – Azokra bizony nem szoktak! Én egész nyáron át pompás piros virágokkal örvendeztetem meg őket, úgyhogy rám vigyáznak. Bezzeg te nem hoztál egy virágot sem idén nyáron, és még elvárod, hogy különleges bánásmódban részesítsenek! Pháh! – méltatlankodott a piros muskátli.
- Dehogy várok én különleges bánásmódot... csak... tudod...a leveleim... – dadogta megszeppenve a virág.
- A leveleid, a leveleid! Kit érdekelnek a te leveleid? Hoztál virágot az idén, vagy nem hoztál? Ez a kérdés! Levele lehet bárkinek, az nem olyan nagy kunszt! – vágta rá pökhendin a muskátli.
A virág szomorúan fordította el a fejét, és ha lettek volna könnyei, biztosan elsírta volna magát a muskátli gőgös replikájára. Ehelyett azonban csak búslakodni tudott, némán, könnyek nélkül.
Hirtelen újra léptek zaját hallotta, és elhatározta, hogy ha már a többi virággal nem tud szót érteni, megpróbál a lelkükre beszélni az embereknek. Egy fehér bajszú öregúr döcögött felfelé a lépcső korlátjába kapaszkodva, és amikor végre közel ért, a virág így szólt hozzá:
- Kérem... ne taposson a leveleimre... nagyon fáj, ha összetapossák a leveleimet... – kérlelte udvariasan az öregurat.
- A leveleid, a leveleid! Törődöm is én a te leveleiddel! Annyi a gondom, hogy ki sem látszom belőle! Gyógyszerek, gázszámla, villanyszámla! Azzal ki törődik, he? Hogy miből fizetem ki őket, he? Senki! Úgyhogy ne hablatyolj itt nekem a vacak kis leveleidről, ha jót akarsz! – Elmentében még meg is bökte a virágot a botjával, hogy majd felfordult a cserepe. Aztán továbbdöcögött a lépcsőfeljárón, hangosan fújtatva és többé vissza sem nézett az elképedt virágra.
Újabb néhány perc múlva ismét léptek zaja verte fel a lépcsőház csendjét, és a virág összeszedte a maradék bátorságát:
- Néni, kérem, segítsen... kérem szépen, toljon beljebb, vagy emelje fel a leveleimet a földről, mert nagyon fáj, ha rálépnek! – kérlelte sírós hangon az idős asszonyt, aki azonban sajnos nagyot hallott, és nem értette, mit akar tőle a virág.
- Mit mondtál, aranyoskám? Nem értem! Beszélj hangosabban, nem hallak jól!
- Á, semmi, semmi, tessék csak nyugodtan tovább menni – intett a virág szomorkás belenyugvással a néni felé.
- Értem már, biztosan szomjas vagy, aranyoskám, hát majd hozok én neked vizet, meglátod, meglocsol téged Teri néni, aranyoskám, egyet se félj! – paskolta meg Teri néni a virágot, a megértés csalóka illúziójába ringatva magát.
- Na, jól nézek ki! Az egyik eltángál a botjával, a másik meg meg akar locsolni! Hát mondtam én, hogy szomjas vagyok? Még csak az hiányzik, hogy nyakon öntsenek egy adag hideg vízzel télvíz idején, a hideg lépcsőházban! Nahát, ha más mondaná, igazán el se hinném ezt az egészet! - méltatlankodott a virág keserűen.
A lépcsőház végre elcsendesedett, lekapcsolták a villanyt, és a virágok is álomra hajtották a fejüket. Egyedül a horzsolt és széttaposott levelű virág nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy holnap majd újra felvirrad egy reggel, és neki ismét durva léptek súlyát kell elviselnie. Tehetetlenségében és dühében aljas tervet kezdett magában forralgatni:
- Majd megmutatom én nektek, hol lakik a virágok Istene! Majd ellátom én a bajotokat, egyet se féljetek! – és aprólékosan elkezdte szövögetni rosszindulatú tervét az emberek ellen.
Másnap reggel, amint meghallotta az első lépteket a lépcsőházban, felkészült a támadásra. A szíve hevesen kalapált, törött levelei megfeszültek, és várakozó állásba helyezkedett. Kisvártatva megjelent egy suhanc a lépcsőfeljárón. Valami fülhallgató lehetett a fején, mert nem nézett se jobbra, se balra, csak hangosan dudorászott, és szélsebesen suhant el a virág mellett. Azaz csak suhant volna, mert a virág a megfelelő pillanatban elkapta a bokáját, rátekeredett, és többé nem engedte el. A fiú rémülten vágódott el a lépcsőn, és esetlenül nézett a virágra, úgy, hogy az már majdnem megsajnálta. De akkor arra gondolt, hogy hányszor tapostak rá ezek a lábak figyelmetlenül sajgó leveleire, és nyomban erősített a szorításon. A fiú – mintha megértett volna valamit – csak ült a lépcsőn, és bambán a virágra meredt. Nem szólt egy szót sem, csak nézte a virág meggyötört leveleit, és fájó lábait tapogatta. A virág diadalmas arckifejezéssel állta a fiú tekintetét, és nem engedett a szorításából. Aztán lassanként elunta a mókát, és elengedte a fiú bokáját.
- Most menj, és mondd meg a társaidnak, hogy ha még egyszer rálépnek a leveleimre, én is rá fogok lépni a lábukra! Isten látja lelkemet, nem akartam fájdalmat okozni neked, de másképp lehetetlen szót érteni veletek. És hidd el, fiú, hogy ezen a világon minden, de minden fel fog egyszer lázadni ellenetek: a vizek, amiket szennyeztek, a levegő, amit tönkre tesztek, és a növények, állatok, akikre nem vagytok tekintettel. Egy napon majd mind ellenetek fordulnak, de akkor már késő lesz! Mert mind nagyot hallókká lesztek, amint valaki próbál megszólítani benneteket. Az egyetlen dolog, amiből képesek vagytok valamit tanulni, az az erőszak. Az erőszak, ami úgy hatja át az életeteket, hogy már szinte észre sem veszitek. Menj hát, siess, mondd meg az embereknek, hogy óvják a vizeket, levegőt, növényeket, állatokat! Siess, mert meggondolom magam, és nem eresztelek el többé! – és dühösen rázta az öklét a hanyatt - homlok rohanó fiú felé.
Hogy szólt-e a fiú az embereknek, vagy nem, azt nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy többé senki sem lépett a virág leveleire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése