Volt egyszer, valahol messze a magas hegyek között egy csodálatos kékvizű tavacska. Magasan volt fenn a hegyekben, ahol már a fenyőfák is csak igen kis számban mutatkoznak. Nem is volt a tavacska partján más, mint három fiatal, friss illatú fenyőfa.
Kopár hegyoldalak vették körül minden oldalról, és eltakartak előle minden kilátást.
Amennyire csak vissza tudott emlékezni, mindig csak ezeket a kopár hegyoldalakat látta.
Az ég ezzel szemben teljes pompájában előtte állt valamennyi évszakban.
Másként mutatkozott előtte tavasszal, nyáron, ősszel és télen, de még napközben sem volt egyetlen egyszer sem néhány percnél hosszabb ideig egyforma. A legváltozatosabb formájú és színű felhők úsztak át rajta, hol egyik, hol másik irányból, ahogy a szél mozgatta őket az átlátszó égbolton. Legérdekesebbek a viharfelhők voltak, melyek nagy sebességgel, és cikázó villámokat szórva vonultak el fölötte, és néha, amikor egy-egy haragos villám csapott le mellette, megrázkódott a hatalmas erőtől.
Sohasem félt itt fent, a magas kopár hegyek között, és sohasem unatkozott.
Néha ugyan elfogta a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet a világ a kopár hegyeken túl, hiszen a madarak, amikor nagyritkán meglátogatták, és ittak tiszta, hűvös vizéből, megpihentek pár órára a fenyőfák ágai között. Tőlük tudta, hogy van élet a kopár sziklákon túl is, sőt, lent, a völgyben sűrűn lakott falvak és városok vannak.
Néha-néha kirándulók is meglátogatták a kis tavat, de csak nagyon ritkán. Ilyen magasra kevesen másztak fel, és a vizébe senki sem merészkedett, mert túl hideg volt.
A tó ilyenkor szeretett volna megszólalni, kicsit beszélgetni az emberekkel, de nem tudott az emberek nyelvén beszélni. Csak tátogott nagyokat, de emberi fül számára érthető hangokat nem sikerült kipréselnie magából.
Egy napon azonban különös dolog történt. Éppen az égen átkúszó felhőket számolgatta, amikor hatalmas viharfelhők tűntek fel az égen. Sötétek voltak és fenyegetőek, és sebesen közeledtek a hegyek csúcsai felé. A kis tó borzongani kezdett az erősödő szélben, mely egyre vadabbul tépte a fenyőfák ágait. A szél tovább erősödött, az ágak pedig egyre jobban recsegtek-ropogtak, és a kis fenyőfák csilingelő nevetése mindinkább fájdalmas jajveszékelésbe csapott át. A tó riadtan próbált szétnézni maga körül, de a szél annyira fodrozta a vizét, hogy alig látott ki a saját medréből. Látta a fák árnyait, amint vadul hajladoznak a viharban, a hatalmas esőcseppek verték az arcát, és közben kétségbeesetten próbálta nyitva tartani a széltől és esőtől begyulladt szemeit. A fenyőfák egyre félelmetesebben nyikorogtak, és félelmükben szerettek volna elfutni, fedezékbe bújni a vihar elől, de nem bírták mozdítani a lábaikat.
- Jaj, a derekam – kiáltotta kétségbeesetten az egyik – mindjárt kettétörik!
- Jaj, az ágaim, mindjárt letörnek! – sikoltotta a másik.
A harmadik nem szólt, csendben állt földbe gyökerezett lábakkal. Ágait már rég lecibálta a szél, fiatal testét kettétörte a vihar. A megtépázott ágak a tó háborgó vizén hánykolódtak, a kettétörött törzs pedig elgurult egy nagy kőig, és félúton a tó vize felé, elakadt.
Az épen maradt kis fenyőfák csak most vették észre, mi történt a társukkal.
Szomorúan nézték a kettétörött fatörzset, és eszükbe jutott, hogy együtt nőttek fel.
Egyszer, néhány évvel ezelőtt, egy tobozt sodort a kis tó partjára a viharos szél. Ebből a tobozból pottyant ki a három életerős fenyőmag, amiből később megszülettek.
Sok-sok friss hegyi levegő, langyos eső, és tiszta napfény nevelte fel őket, és most keserű gyantakönnyeket hullattak elvesztett társukért. A nehéz könnycseppek végigcsorogtak a tűleveleken, majd elragadta őket a szél, ki tudja, hová.
Lassanként elcsitult a vihar, és szaporán eleredt az eső. Hatalmas, szakadó esőfüggöny fedte el a világot, vagy ha nem is a világot, de a kopár sziklák közötti kis völgyet biztosan. Most már tényleg semmit sem lehetett látni, és a tó, meg a fenyőfák becsukták a szemeiket, és csendben várták, hogy elálljon az eső. Arra ugyan várhattak…
Egy álló hétig egyfolytában zuhogott, megállíthatatlanul. A hetedik nap estéjén hirtelen megszűnt az esőzés, és lassanként tisztulni kezdett az égbolt. Madarak csapkodtak szárnyaikkal a felhők alatt, és a lenyugvóban lévő Nap utolsó sugarai átszűrődtek a földre. A kimerült fenyőfák elcsigázottan hajtották fejüket megtépázott ágaik közé, és azonnal elaludtak. A kis tavacska is lehunyta a szemeit, de kissé dideregve aludt el. Vize jelentősen lehűlt a napokon át tartó esőzéstől.
Másnap reggel a Nap melengető fényére ébredtek. A fenyőfákat. apró madárkák csiklandozása ébresztette. Hosszan nyújtózkodtak a napfényben, és lerázták ágaikról a nehéz esőcseppeket. Abban a pillanatban tátva maradt a szájuk. Azt vették észre, hogy a kis tó a viharos napok alatt valahogyan átköltözött a másik oldalukra. Óvatosan az ellenkező oldal felé fordították a fejüket, és attól, amit láttak, még jobban meglepődtek.
Ugyanis azon az oldalon is volt egy ugyanolyan kis tó.
Percekig forgatták a fejüket, jobbról-balra, és balról – jobbra, óvatosan, megfontoltan, mint aki attól fél, hogy káprázik a szeme.
- Te is azt látod, amit én látok? – kérdezte az egyik kis fenyőfa a másikat.
- Alighanem alaposan megfáztunk ebben a cudar időben, és belázasodtunk…- felelte a másik.
- Hunyjuk le a szemeinket, vegyünk egy nagy levegőt, és nézzük meg újra.
Percekig csukva tartották a szemhéjaikat, majd megfogták egymás kezét, és nagyon óvatosan kinyitották. Először jobbra pislantottak. És a kis tó ott volt.
Aztán balra pislantottak. És ott is volt egy kis tó. Egyik szakasztott mása a másiknak.
Közben a tó is felébredt, nagyot nyújtózkodott, és szokása szerint megdörzsölte a szemeit. Hirtelen eszébe jutott a vihar, és a fenyőfák, és feléjük fordította tekintetét. A kis fák ott álltak megszeppenve, tépetten és egymásba kapaszkodva, és ijedten nézték az ébredező kis tavat. Hirtelen a másik irányból is mocorgás hallatszott, ami olyan meglepő volt, hogy a kis tó azonnal odakapta a fejét. A két tó rémülten meredt egymásra, mintha kísértetet látnának.. Egyikük elkezdett grimaszokat vágni, a másik pedig utánozta, és fordítva. Így ment ez vagy fél óráig, mire belefáradtak, és abbahagyták a grimaszolást. A kis tó egyszerre volt kíváncsi, rémült, és boldog. Örült, hogy nincs most már egyedül, de félt is, hogy a másik tó talán magának akarja majd az egész kis völgyet. Sokáig hallgattak így, a két tó, meg a két kis fenyőfa, mire egyikük megunta a hallgatást, és beszélgetést kezdeményezett:
- Khm, khm… én…khm…én csak egy fenyőfa vagyok…nem akarok beleszólni, amúgy sem vagyok efféle tó-ügyekben járatos, de….honnan tetszett ideérkezni? – törte meg az egyik bozontos kis fenyőfa a feszült csendet.
- Nem tetszett. És….amúgy meg vegyétek tudomásul, hogy fogalmam sincs, honnan kerültem ide….- válaszolt kicsit durcásan az új tavacska.
Szavait újabb csend követte. A fenyőfák nem mertek többé megszólalni, a régi tó pedig még mindig nem talált szavakat meglepetésében.
- Egyébként…láttalak benneteket a viharban. Jól megtépázódtatok. És….sajnálom a társatokat. Erős gyökere kell legyen annak, aki ilyen viharban is meg tud maradni. Én már rég elmentem volna innen, le, a völgybe, ahol könnyebb az élet.
- Amikor egy új tó születik – szólalt meg egy kis szikladarab a fűben – mindig ekkora hűhó van. Nekem elhihetitek. Megértem már néhányat. Itt hevertem akkor is, amikor te megszülettél – fordult a régi tavacska felé. – Csak akkor még nagyobb voltam, és élesebb. Azóta kerekebbre csiszolt a szél, és az eső, és gurultam is valamennyit lefelé, onnan a hegyoldalból. – mutatott az egyik közeli sziklás lejtőre. – De azért itt voltam, és sok mindent láttam. Láttam állatokat felkapaszkodni a gerinceken és megpihenni a hegyoldalak aljában, és láttam embereket lezuhanni a mélybe. Láttam létrejönni és eltűnni tavakat, fákat kipattanni apró magvaikból, és felkelni-leáldozni a Napot megszámlálhatatlanul sokszor. Amikor te megszülettél – fordult az öreg szikladarab a régi tavacska felé – még ennél is nagyobb vihar tombolt itt fent, vagy tíz napon keresztül. Egy nagyobb mélyedés volt akkor itt csupán, és ez lett a medred. Lassanként megtelt vízzel, csak úgy zuhogott le a hegyoldalból a sok eső. Aztán eljött a tél, majd a tavasz, az olvadás, és a sok hólé szépen megtöltötte a medret. Igazán szép kis tavacska lett belőled, szépen felcseperedtél…
Az öreg kő abbahagyta a beszédet, és köhögni kezdett, mert hiába a friss hegyi levegő, a tiszta napfény, az idő halad előre megállíthatatlanul, és nyomokat hagy mindenkin.
A fenyőfák elgondolkodtak a hallottakon, mert ők még fiatalok voltak, és nem sokat tudtak a világról. Elcsodálkoztak az öreg kövön, mert többször látták már magányosan heverni a fűben, esőben, fagyban, tűző napsütésben, de sohasem szólt egy szót sem.
Különös volt most így hallgatni őt, miután sokáig éltek egymás mellett szótlanul.
A kis tó elgondolkodott a hallottakon, mert eddig még senki sem mesélt neki a születéséről.
Az új tavacska akkor megköszörülte a torkát:
- És akkor most, hogyan tovább?
- Mivel én vagyok itt régebben – és ezt a kő is bizonyíthatja – azt hiszem, én fogok itt maradni. – jelentette ki a régi tavacska.
- Mi az, hogy te vagy itt régebben? A te medred már iszapos, a partod lemorzsolódott. Ha engem kérdezel, én már nyugdíjba is mennék, ha ilyen szánalmas állapotban lennék. Ezzel szemben én teljesen friss vagyok, hiszen még csak most születtem. Egyébként az a szikla már annyira öreg, hogy szerintem azt sem tudja, mit beszél. Még hogy ő emlékszik a te születésedre!
- Már pedig akkor is én maradok itt!
- Nem! Én maradok! – vitatkozott a régi tavacska és az új tavacska.
- Miért ne maradhatnátok mind a ketten? – szólt közbe az öreg lemorzsolódott sziklakő. Hiszen van itt hely elég mindannyiunknak. Az igaz, hogy te voltál itt előbb, és sokáig éltél itt egyedül, ebben a völgyben.- mondta a régi tavacskának. De talán neked is jobb lesz, ha ezentúl nem leszel annyira egyedül. Emlékszem, hány éjszakán át hallgattalak, ahogyan csendben számolod az égen a bárányfelhőket. Nem tudtál aludni, és egyedül érezted magad, de senki sem volt melletted, aki enyhíthetett volna a magányodon. A fenyőfák ilyenkor már mélyen aludtak, a madarak csak napközben jönnek, én pedig nem tudtam, hogyan szólíthatnálak meg. De most már van valaki, aki beszéli a te nyelvedet, aki olyan, mint te vagy.
A két tó még duzzogott egy ideig, de aztán lassanként összebarátkoztak. Olyannyira, hogy az idő múlásával alighanem egymásba is szerettek, és egy kiadós esős éjszaka után a kis völgy lakói arra ébredtek, hogy a két kis tó vize a fenyőfák körül összefolyt, és egy nagy, terebélyes tó lett belőlük. A két fenyőfa ott találta magát egy kis sziget közepén, tiszta, mély, hűvös víztől körülvéve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése