Mézike

(Megjelent az Élni jó! c. mesegyűjteményben, 2009-ben).

Egy napon, a Kerek Erdő kellős közepében született nyolc icike-picike méhecske. Ebben még nincs is semmi különös, hiszen született már az előtt és azután is rengeteg hasonló méhecske ebben az erdőben. De közülük egynek, akit Mézikének hívtak, igen csak különös szokása volt.
Először is, azért kapta a Mézike nevet, mert már életének legelső pillanataiban élénken érdeklődött a méz, mint olyan iránt, és rögvest belevetette magát, ahol csak megpillantotta. Azt sem bánta, ha tetőtől talpig ragacsos lett, hiába intették önmérsékletre szülei, és tanították, hogy ragacsos szárnnyal nem lehet repülni. Mézike sokszor úgy beleragadt az ízletes masszába, hogy szüleinek segítséget kellett hívniuk, hogy ki tudják ráncigálni belőle. Valójában - be kell vallanunk - imádott beleragadni a mézbe…
Egyszer aztán, amikor ismét a feje búbjától a lábujja hegyéig belesüppedt, szülei bosszúsan és ingerülten hívtak segítséget kiszabadításához:
- Ejnye, bejnye, ez a gyerek már megint nyakig beleragadt a mézbe! – kiáltotta a papája, akinek már nagyon elege volt az egész rángatósdiból.
- Kérjük meg Lépes Pálékat, hogy segítsenek kihúzni a gyereket - vetette fel a mamája.
- Elegem van már abból, hogy minden nap zavarnom kell a szomszédokat emiatt a telhetetlen mohóság miatt! Menj te, és kérd meg őket. Én legszívesebben elbújnék már a föld alá szégyenemben!
- De hát ők is többször megkértek már téged, hogy szereld meg a TV antennájukat, amikor a vihar megrongálta…- próbált érvelni a méhecske mama.
- Na de nem ennyiszer! Szerintem Lépes Pál már beírt minket a noteszébe a napi teendők közé! – felelte méhecske papa szomorkás iróniával.

Közben Mézike eszeveszetten sivítozott és kapálózott, de hiába. Apró lábai mozdulni sem bírtak az aranyló, sűrű mézben.
- Apa! Anya! Segíteni! Segíteni Mézikének! – hangja egyre kétségbeesettebb és sírósabb lett, úgyhogy a szülők abbahagyták a segítségkérés fölötti vitát. Méhecske papa elindult Lépes Pálék lakása felé, és szégyenkezve bár, de ismét megkérte őket, hogy segítsenek kiszabadítani Mézikét.

Lépes Páléknak már valóban elegük volt a segítősdiből, de hát mit tehettek volna, elmentek ismét segíteni. Lépes Pál és felesége, Lépes Paulina erőteljes mozdulatokkal próbálták kihúzni a mohó méhecskét a mézből, de hiába húzták mind a négyen, ezúttal meglepetten tapasztalták, hogy igazítani sem tudnak rajta, nemhogy kihúzni.
Ismét nekirugaszkodtak, de lassanként valami aggodalom-féle kezdett kiülni verejtékező arcukra. A kis méhecske csak sivítozott, sivítozott, de meg se moccant.
- Most már aztán tényleg hívni kellene az erdei mentőszolgálatot, szomszéd! – javasolta Lépes Pál. – Még megfullad itt ez a gyerek!

Lépes Pál már szaladt is a telefonhoz, hogy hívja a mentőket.
Közben a méz vészjóslóan elcsendesedett. Mézike lecsukódott szemhéjakkal, mozdulatlanul feküdt a ragacsban.
Az erdei mentőszolgálat szerencsére igen gyorsan megérkezett.
Két mentőorvos ugrott ki az autóból, és azonnal Mézikéhez siettek, mert látták, hogy nagy a baj. Sietve különféle műszereket húztak elő orvosi táskájukból, és pillanatok alatt kiszabadították a méhecskét.
Méhecske papa már nyitotta is nekik az ajtót, hogy hordágyra téve bevigyék a kicsit a házba, de az orvos csak a fejét ingatta:

- Nem lehet. Sajnos kórházba kell vinnünk néhány napra, hiszen nem tért magához.
Méhecske mama a kezét tördelgette, Méhecske papa az ajkát harapdálta, és a szomszédok lesütötték a szemüket. Mi lesz most? A kis torkos mindig imádott beleragadni a mézbe, sohasem fogadott szót a szüleinek, akik folyton óvták ettől a veszélyes sporttól, de eddig még mindig sikerült előbb-utóbb kiszabadítani. Mi van akkor, ha ezúttal nem lesz szerencséje Mézikének?

Hamarosan a többi kis méhecske is hazatért az iskolából, és döbbenten álltak a mentőautó mellett.
Mama és papa a szomszédokra bízták a gyerekeket, és Mézike után siettek a kórházba.
Mézike kritikus állapotban volt.
Már három órája a műtőben volt, az orvosok lesütötték a szemüket, a nővérkék sajnálkoztak. Valójában senki sem bízott abban, hogy Mézike még valaha magához térhet.
Nemsokára kilépett a műtétet végző orvoscsoport a műtő ajtaján, és levették az operációs maszkjukat.

- A műtét sikerült, de Mézike még nem tért magához. Valójában nagyon szerencsés, hogy ilyen erős a szervezete. Biztosan azért, mert sok mézet eszik – mondta a főorvos.

Kisvártatva kilépett a nővérke is a műtőből, akinek a műtét után a gondjaira bízták Mézikét, és örömmel jelentette a rémült szülőknek, hogy Mézike felébredt, és azonnal mézet követel.

Néhány nap múlva a szülők megkönnyebbülten vitték haza Mézikét a kórházból, aki megígérte a doktor bácsiknak, hogy ezen túl mindig szót fogad majd a szüleinek.
És valóban így is történt, ezentúl nem naponta, hanem csak hetente egyszer ragadt bele a mézes csuporba!