Az öreg teáskanna

(Megjelent a Ma Andersen Óbudán c. mesegyűjteményben, 2005-ben).


Piros volt. Egészen szemtelenül korallpiros. És tette mindezt egy olyan házban, ahol senki sem tűrte meg a piros színű tárgyakat. Lehetett ott valami barna, szürke, halványzöld, vagy bármi más, csak piros ne legyen. Szegény nagymamáé volt, akit még egészen másfajta kapcsolat fűzött a tárgyakhoz. Ő nem a színe miatt szerette őket, hanem azért, mert mindegyikhez rengeteg régi emlék kötődött. Ezért nem tudott megválni az öreg teáskannától sem, amiről ugyan itt-ott már lepattogzott a piros színű festék, de még mindig kifogástalan ízű teát lehetett főzni benne. Kamilla, menta, bodza és köménymag illata keveredett a konyhában, és bármilyen teafű került is bele, mindig érezni lehetett a friss főzeten nagymama kedvenc gyógynövényeinek aromáját.

Nagymama kis kamrájában tartotta a polcon, a befőttes üvegek mellett.
Az üvegek évről évre cserélődtek, egyedül az öreg teáskanna volt állandó lakója az éléskamrának. Az új befőttes üvegekkel azonban egyre kevésbé tudott szót érteni.

- Nem olyanok már a befőttek sem, mint régen! – sóhajtotta az öreg teáskanna, csak úgy magának. Jobb társaság híján gyakran folytatott hosszú társalgásokat önmagával, mintha a befőttek ott sem lettek volna. – Az ember mond nekik valamit, és csak néznek rá bambán. Nem értik. A régi befőttekkel komoly dolgokról lehetett beszélgetni: életről, halálról, háborúról, éhínségről, miegymásról. De ezekkel a mai fiatalokkal én már nem tudok beszélgetni. Áh... Lehet, hogy bennem van a hiba. Folyton cserélődnek, évről évre, és egyre kevésbé értem már, miről beszélnek.

Lassanként magába fordult az öreg teáskanna. A befőttek jöttek-mentek, ő meg csak állt ott a polcon, ridegen, barátságtalanul, és nem szólt senkihez egy szót sem.
Az egerek is messzire elkerülték, pedig régen az egérmamák köré gyűltek esténként kicsinyeikkel, és a meséit hallgatták. De az öreg teáskanna barátságtalan pillantásai elriasztották őket, és lassanként elfelejtették azt is, hogy valaha ismerték.
Egy napon azonban a teáskanna furcsa nyugtalanságot kezdett érezni magában. Már majdnem dél volt, a kamraablakon keresztül szikrázóan sütött be a téli napfény, és hosszú, vékony csíkokat rajzolt a padlóra. De hiába várta, hogy nyíljon az ajtó. Nagymama nem jött, hogy finom teát készítsen benne a reggelijéhez. És nem jött másnap sem, és harmadnap sem, és nem jött soha többé.

Az öreg teáskannát annyira megtörte ez az érthetetlen változás, hogy még a rideg távolságtartásról is egészen megfeledkezett. Kérdezgette a befőtteket, nem tudják-e véletlenül, hogy mi történhetett nagymamával? De a befőttek éppúgy nem tudtak semmit, mint ő maga. Őket nem is nagyon érdekelte a dolog, hiszen nem ismerték nagymamát.
Csupán befőzéskor találkoztak vele, úgyhogy nem hagyott túlontúl mély nyomot bennük.
De az öreg teáskannát egészen más kapcsolat fűzte hozzá.

- Ti ezt nem érthetitek…- mondta bánatosan a befőttes üvegeknek. – Ott voltam, amikor a gyerekeit nevelgette, és akkor is, amikor megszülettek az unokái. Én főztem finom bodzateát neki, amikor beteg volt. Hallottam nevetni, és sírni, sok éven keresztül voltam mellette! És most tudni akarom, hogy mi van vele, mindenképpen meg kell tudnom!

De a befőttes üvegek nem értették ezt a megmagyarázhatatlan kötődést, mert ők maguk sohasem éltek át ilyesmit. Így hát úgy tettek, mintha együtt éreznének a teáskannával, a háta mögött azonban megmosolyogták, és hóbortos vén bolondnak tartották.
Így telt el a tél, aztán a tavasz, és a kis kamrába senki sem nyitott be többé.
Egy napon azonban, nyár derekán, végre kinyílt az ajtó. Az öreg teáskanna izgatottan kapta tekintetét az ajtó felé. Szegény, elképzelni sem tudta volna, hogy valaki más is beléphet azon az ajtón, mint a nagymama. De nem ő volt. A nagymama már sohasem lép be többé azon az ajtón.

Egyik unokája nyitott be, aki azért jött, hogy körülnézzen a kamrában. Végigjártatta tekintetét a polcokon, amelyek már kezdtek porosodni, majd egy dobozzal tért vissza, amiben nagymama holmija volt. Kesztyűk, sálak, kendők, régi fényképek.
Még egyszer körbenézett a polcokon, majd kiment, és bezárta az ajtót.
A kamrában újra hatalmas csend lett, mintha senki sem járt volna ott évszázadok óta.
A teáskanna izgatottan kémlelte a doboz tartalmát, mozdul-e benne valami?
De a dobozban aludt minden: a régi kendők, fényképek, öreg kötőtűk.
Hirtelen fészkelődni kezdett a teáskanna, és addig - addig fészkelődött, míg a polc széléről hatalmas koccanással le nem zuhant a földre. Fedele messzire gurult, és minden tagja sajgott. De arra azért jó volt a csörömpölés, hogy a dobozban lévő tárgyak felébredjenek.

- Te jó ég, micsoda poros kis kóceráj! – mondta nyújtózkodás közben finnyáskodva egy régi hajtű.
- Szeretném tudni, hova kerültem! Valaki mondja meg, mert én különben...
- Na, mit csinálsz különben, halljuk! Te nagyszájú piperkőc! – vágott oda a fésülködő tükörnek egy fogatlan öreg fésű.
- Különben apró darabokra fogok törni, és összeszurkállak benneteket! – fenyegetőzött fogvicsorgatva a tükör.
- Pszt! Mások is vannak itt! Viselkedjetek! – utasította rendre őket a nagymama kendője.

Hirtelen felkapták a fejüket, és körülnéztek a polcokon. A pillanatnyi zavart kihasználva az öreg teáskanna megköszörülte a torkát, és megszólította őket:

- A nagymamát várom. Nem tudjátok véletlenül, mi történt a nagymamával?
- De. Ha éppen tudni akarod, a nagymama meghalt.
- Mit jelent az, hogy „meghalt”? – kérdezte a teáskanna értetlen képet vágva.
- Azt, hogy meghalt. Punktum. – felelte a tükör.
- Ne legyetek már ilyen faragatlanok! – mondta a nagymama kendője. Elvégre mindannyian szerettük a nagymamát.

A teáskanna olyan fancsali képet vágott erre, hogy mindannyian megsajnálták.
Ott állt a poros kőpadlón, hajadonfőtt, megkopott piros ruhában, és olyan szerencsétlen és elveszett volt, hogy nem lehetett nem megsajnálni.
Kimásztak a dobozból, és mind odatopogtak hozzá.

- Na, ne vedd ennyire a szívedre! – kérlelték. – Nekünk is hiányzik, de azért igyekszünk túltenni magunkat rajta. Egy napon már neked sem fog ennyire hiányozni.

De hiába vigasztalgatták, az öreg teáskanna csak zokogott és zokogott egyfolytában.
Szegény, el sem tudta képzelni az életét a nagymama nélkül…

- Meg fogom keresni a nagymamát, akárhová is ment! – kiáltotta szenvedélyesen.
- Szegény, megháborodott bizonyosan…- suttogták a befőttes üvegek a polcon.

Hirtelen zajt hallottak kintről, és mindannyian gyorsan visszabújtak a dobozba.
Valaki belépett és felvette a földről a felborult teáskannát.
Néhány perc múlva már kint voltak az utcán, a langyos őszi napfényben.
Néhány másodpercnyi repülés után egy terjedelmes szeméthalmaz tetején találta magát, ütött-kopott régi edények és ruhák között.

- Látni sem bírtam már ezt a ronda, öreg, piros teáskannát! – jelentette ki fintorogva valaki. – Sohasem szerettem, de a nagymama nem akart megválni tőle. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodott hozzá ennyire… Tavaly karácsonyra vettünk neki egy elektromos teafőzőt, de sohasem használta. Mindig csak ezt az öreg vacakot!

Az öreg teáskanna csendben meglapult a szeméthalmaz tetején. Hát így állunk. Nincs szükség rá többé. Az egyetlen ember, aki ragaszkodott hozzá, meghalt, és többé nem kell senkinek. Ott feküdt napokig, arcát mélyen egy lyukas, régi asztalterítőbe fúrva. Látni sem akart senkit és semmit. Őt sem akarja látni senki és semmi.
Ha létezik olyan, hogy világfájdalom, akkor most egészen biztosan egy egész világfájdalom volt benne. Hogy történhet ilyesmi? Hogyan kerülhet valaki, akinek volt egy saját élete, önbecsülése, szerepe a világban, csak úgy az utcára? Nem, nem, ez lehetetlen. Ez csak egy rossz álom. Csípjél meg! Csípjél meg! Csípjél meg gyorsan, hogy felébredjek! Álmából arra riadt fel, hogy a mellette hanyagul heverő, kilyukadt sótartót lökdösi magából kikelve. A sótartó nem sértődött meg. Látott ő már ilyesmit. Mindenki így reagál először. Dühösködik, dühösködik, aztán csak megnyugszik. Így szokott ez lenni mindig…

A szemetes autó nagy robajjal fordult be a kis utcába. Mindannyian felkapták a fejüket, és egyesek cihelődni kezdtek. Az öreg teáskanna csak hevert tovább a szemétkupac tetején tompán, közönyösen. Nem érdekelte már semmi. Nem bánta akárhová viszik, akármit csinálnak vele. Felőle aztán történhet ezen túl bármi! – gondolta egykedvűen.

A munkások sorban felrakták az utca valamennyi szemétkupacát. Végül odaértek ahhoz a szemétrakáshoz is, amelyen az öreg kidobott teáskanna hevert. Szemeit lehunyta, és várta, hogy megragadják, és feldobják az autóra, a többi haszontalan szemét közé.
Az egyik munkás azonban véletlenül leverte a kupac tetejéről, ahol még úgy hevert, ahogyan tegnapelőtt kidobták. Meg sem mozdult azóta. Most azonban gurult, gurult lefelé megállíthatatlanul. Szeretett volna megkapaszkodni valamiben, de nem tudott. Minden ingatag és csúszós volt. Begurult egy oszlop mögé, várta, hogy rátaláljanak, és elvigyék őt is a többi szeméttel együtt. De a munkások nem vették észre a villanyoszlop mögé gurult teáskannát. Persze az is lehet, hogy észrevették, csak nem volt már kedvük utánanyúlni. Úgyhogy a szemétszállító kocsi továbbgördült, ő pedig ott maradt az oszlop mögött, egymagában.

Sokáig feküdt így, elhagyatottan, míg egyszer csak egy öreg hajléktalan rá nem talált.

- Te szegény, hát téged meg itt felejtettek? Csúnya dolog így itt maradni, igaz-e?
Persze, persze, tudom én, nem kell azt nekem mondani! Látod, én is itt maradtam, úgy, mint te. Valamikor nekem is jobb dolgom volt ám, nem is gondolnád, mi?
Na, de hagyjuk a múltat, és próbáljunk valamit kiokoskodni neked. Haza nem mehetsz, hiszen kidobtak. Ugye? A szeméttelepre sem tudtál eljutni, pedig akkor legalább vége lett volna a hányattatásnak. Marad az egyetlen lehetőség, az, hogy velem maradsz. Akarsz velem tartani?

Az öreg teáskanna szeretett volna valamit válaszolni, de nem tudott, úgyhogy csak biccentett a fejével.

- Jól van. Meglásd, jó dolgod lesz mellettem. Azt nem ígérem, hogy gyakran fogunk együtt teát főzni, de ünnepnapokon azért előfordul.

Azzal kopott szatyrába dobta a teáskannát. Sokáig mentek így, szótlanul, a teáskanna, meg az öreg koldus. Elhagyatott, szűk kis utcákon haladtak keresztül, mire nagy sokára megérkeztek a koldus tanyájára. Egy híd alatt lakott már évek óta; kevés berendezési tárgya volt, nehogy feltűnő legyen, mondta, mert akkor biztosan elkergetnék onnan.

- Egyszer már el akartak vinni innen valahová, ahol jobb lenne nekem. De én nem akarok innen elmenni. Nem akarom, hogy mások mondják meg, hogy hol lenne jobb nekem.
Jó nekem itt. Nem ázom, és mindig friss a levegő. Az igaz, hogy fázni szoktam néha, de meg lehet szokni, majd meglátod!

Túl sok dolga nem akadt a teáskannának az öreg koldusnál, de azért jól érezte magát.
Az öreg annyira megszerette, hogy mindenhová magával cipelte kopott szatyrában.

Napközben bóklásztak a város utcáin egy kis élelmet kutatva, estefelé pedig behúzódtak a híd alá aludni. Tüzet gyújtottak, és meséltek egymásnak az életükről. A koldus egykori otthonáról, családjáról, a teáskanna pedig a nagymamáról.
Így telt az élet, éveken keresztül.

Időközben a koldus nagyon megöregedett, és megbetegedett. Egy fagyos téli napon, amint a városban bóklásztak, az öreg koldus nem bírta tovább a fájdalmat, és összerogyott. A járókelők találtak rá, és kórházba vitték. Amint magához tért, azon nyomban keresni kezdte a teáskannáját. De a kórházba nem vihette be a kopott szatyrot, meg az öreg, maszatos teáskannát. Hiába könyörgött, megfogták a teáskannát, és a szatyorral együtt kidobták a szemétre.
Ott találta magát megint egy halom hasznavehetetlen holmi között, a fagyos hidegben.

- Elvesztettem a nagymamát, és most már az öreg koldust is elveszítettem…- sóhajtotta bánatosan. - Most biztosan rám gondolnak mind a ketten, és azt szeretnék, ha felkelnék innen, és tovább mennék valahogyan.

A menekülés azonban igen nehéznek ígérkezett, mert olyan fogcsikorgató hideg volt, hogy a teáskanna már-már kezdett odafagyni a szemétdombhoz.
Mégis nekirugaszkodott, és egy határozott mozdulattal lehengeredett a kupac oldalán.
Ebben már volt némi tapasztalata, nem vitás. Nagyot koppant a fagyos betonon, és alaposan megütötte magát. Hja, nem könnyű dolog egy ilyen szemét helyzetből kikecmeregni!

Ez így rendben is lett volna, de hogyan tovább? Gurulni tovább nem lehetett, az idő pedig nagyon sürgetett. Még talán egy félóra, és végleg odafagy a betonra.
A helyzet azonban ismét megoldotta önmagát. Egy régiségkereskedő settenkedett oda óvatosan a szemétkupachoz.
– Döbbenetes, hogy miket lehet ott találni, öregem! – szokta mondogatni egyik kollégájának. – Azoknál a koldusoknál mindig van valami különlegesség. Nem tudom, hogy találnak rá ilyen csalhatatlan érzékkel. Ha te keresnéd, sosem találnál ilyeneket. Aztán minden a szemétre kerül, amikor félholtan kórházba kerülnek.

A régiségkereskedő felhúzta a gallérját, és sapkáját mélyen a szemébe húzta, hogy senki se ismerjen rá. A kupachoz érve azonnal észrevette a különleges formájú korallpiros teáskannát. Felkapta, és egy gyors mozdulattal a kabátja alá csúsztatta. Neki is volt már némi gyakorlata az ilyesmiben…

Kisietett a kórház udvaráról, és pillanatok alatt eltűnt a hosszú utcán.
Amint beért a boltba, azonnal hozzálátott a teáskanna rendbehozatalához.
Nem volt túl régi darab, de ebből a típusból nagyon keveset gyártottak annak idején.
Régóta vadászott már egy ilyen darabra, és most elégedetten dörzsölgette a tenyerét.
Pár óra múlva teljes pompájában csillogott a teáskanna. Szebb volt, mint újkorában.
A régiségkereskedő előkelő helyet keresett neki a polcán, és várta, hogy valaki megvegye végre. De teltek a napok, hetek és hónapok, és az öreg teáskanna senkinek sem kellett.
Kinek a különleges formája, kinek a színe, kinek a szaga nem tetszett.
Hamarosan a régiségkereskedő is megfeledkezett róla, és lerakta a legalsó polcra, hogy ne is lássa a hálátlan szerzeményt.

Egy napon azonban egy fiatalasszony lépett be a boltba, három kicsi fiacskájával. Teafőzőt kerestek, olyat, amilyen réges - régen nagymamának volt. Pirosat, különleges formájút, bodza, kamilla és menta illatút. A régiségkereskedőnek eszébe jutott a piros teáskanna, és megmutatta a vevőknek.

- Éppen ilyet akartunk! – mondták, és meglepetésükben összecsapták a kezüket.
- Tudja, a nagymamának volt ilyen teáskannája, de egyszer régen, amikor még gyerek voltam, a szüleim kidobták a lomok közé. Senkinek sem tetszett, csak nekem, meg a nagymamának. Úgy örülök, hogy találtam egy ugyanolyat! Mennyi finom teát főzött nekem abban a piros teáskannában a nagymama! – ábrándozott el a régmúlton a fiatalasszony.

Lassanként a teáskannában is feléledtek az emlékek: nagymama tüzet gyújt, hogy teát főzzön az unokáinak. Finom bodza, kamilla, menta és köménymag illat tölti meg a konyhát. És beszaladnak a gyerekek, köztük egy pici, copfos kislány. Hát persze! Ő az! Ugyanazok a meleg barna szemek, hullámos hajzuhatag, és szégyenlős mosoly, ami mindig ott játszadozott az ajkai körül. Ő nagymama unokája, aki mindig éppolyan kedves és finom volt, mint nagymama. Mély, meghatott boldogság öntötte el. Hát hazatalál végre…

A régiségkereskedő óvatosan becsomagolta a teáskannát, és mivel ízig-vérig kereskedő volt, dupla árat számolt fel érte. Elvégre, ha már családi ereklyéről van szó, biztosan sokat megér nekik!

És így történt, hogy a piros teáskanna hosszú-hosszú évtizedekig tartó vándorút után visszakerült abba a házba, ahol régen csak nagymama szerette a piros színű tárgyakat.
Ki tudja, talán mégis van valami varázserejük…