(a szerkesztő által rövidített változatban).
Ez itt a mese, eredeti hosszában:
Volt egyszer egy kő. Az út szélén élt, már vagy száz éve legalább.
Tavasszal sárga szirmú pitypangok vették körül, nyáron a nap fénye perzselte forrón, ősszel esők mosták tisztára a portól, és puha hó fedte télen.
Napjai nyugodt egyhangúságban teltek a faluszélen, bár bevallani még magának sem merte, hogy bizony az utóbbi ötven-hatvan évben egy kicsit már unatkozott…
Egy napon váratlanul egy éti csiga húzott el mellette szélsebesen az úton. Bukósisak, meg persze térdvédő volt rajta, nehogy megsérüljön a nagy rohanásban. Igen elcsodálkozott a kő a száguldó éti csiga láttán, hát fellapozta a nagylexikont, hogy megnézze, mi áll benne az éti csigáról? Nem tévedett, valóban az állt a lexikonban, hogy a száguldozás az a tevékenység, ami legkevésbé várható el egy csigától.
A száguldó éti csiga már mérföldekre járt, mire a kő becsukta a lexikont, és megdörzsölve a szemeit, kicsit magához tért.
- Megmondta a jó anyám annak idején, hogy mindig sapka legyen a fejemen a tűző napsütésben! – korholgatta magát a kő –Itt az eredménye a meggondolatlanságomnak! Biztosan napszúrást kaptam… - letépett hát egy lapulevelet az árok partjáról, vízbe áztatta és azzal borogatta napszúrás ellen a homlokát.
De hamarosan újabb különös dologra lett figyelmes. Egy gepárd vánszorgott felé az úton, lassan, csúszva-kúszva, mint egy reumás csiga. A kő először megijedt, és el akart menekülni a szomszédos nádasba a vadállat elől, de hamar belátta, hogy ennek semmi értelme sem volna. Valóban, a gepárd lassúbb volt a leglassúbb csigánál is…
Amikor vagy félóra múlva a gepárd végre odaért a kőhöz, megkérte a követ, hogy vacsorázzon vele. Nagyon megéhezett ugyanis ebben az eszeveszett hajszában: most kapta az értesítést, hogy egyik rokona kórházba került, elindult hát, hogy meglátogassa.
A kő először megijedt a vacsorameghívás hallatán, de aztán eszébe jutott, hogy nincs az a vadállat, amelyik őt el tudná ropogtatni, úgyhogy megterített, és vendégül látta a gepárdot. Mi más lett volna a vacsora, mint lósóska kendermaggal, frissítőnek pedig ott volt az út széléről frissen szedett kamillatea.
- Mit gondolsz, gepárd, nekem is lehetne egy különös kívánságom? Tudod, régóta dédelgetek már egy álmot, ha neked, meg a csigának sikerült, talán nekem is sikerülhetne…
- Persze, csak igyekezned kell, amíg le nem megy a nap. Ma még lehet. Csak nagyon kell igyekezned! – mondta a gepárd, és megtörölte az állát, mert végigcsorgott rajta az utolsó korty kamillatea. Nem szerette elrontani mások örömét, ezért inkább nem mondta meg a kőnek, hogy mekkora butaságnak tartja a kívánságát.
A gepárd illedelmesen megköszönte a szíves vendéglátást, és kínos lassúsággal rohant tovább, rokonlátogatóba.
- Ejnye, milyen különös nap ez… - dünnyögte magában a kő, és elgondolkodva nézett a gepárd után, aki csigalassúsággal kúszott a fövenyen. – Ki tudja, ma talán még velem is történhetnek különös dolgok. Lássuk csak!
Lehunyta a szemeit, és elképzelte, hogy szárnyai nőnek, és óvatosan felemelkedik a magasba. Látta, ahogyan távolodnak a házak, a kertek, egyre kisebbek lettek a szénaboglyák, az emberek, és végül már csak hatalmas óceánokat, tengereket látott, majd földrészeket, legvégül pedig hatalmas sötétség vette körül. A sötétségben csillagok, bolygók ragyogtak, műholdak keringtek körülötte. De a kő nem törődött velük, rájuk sem nézett, egyre feljebb és feljebb repült, mert egy vágya volt csupán kavics kora óta: belerepülni a Nap közepébe. Azt képzelte, hogy a nap fényétől majd ő is vastagon bearanyozódik, és úgy fog ragyogni, mint maga a Nap - ha nem szebben. Akkor majd visszatér a Földre, és az emberek eljönnek távoli országokból megcsodálni őt, színarany kirakatba rakják, és úgy fognak vigyázni rá, mint a szemük fényére.
Amint a Nap észrevette a feléje száguldó követ, megpróbált félrehúzódni előle, de mozdulni sem tudott. Hiába próbálta a fényét, melegét visszafogni, az sem sikerült. A kő csak repült, repült, egyre feljebb és feljebb, egyenesen a Nap közepébe.
Kezdett egyre inkább melege lenni, de hősiesen tűrte a perzselő tüzet, nem akart ugyanis gyávának tűnni a díszes égi társaság előtt. És a Nap csak sütött és sütött, egyre kibírhatatlanabbul, a kő pedig lassanként elolvadt a melegétől, hamu sem maradt belőle.
Ha az ostoba kő el nem olvadt volna, ez a mese is tovább tartott volna!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése